Az ember tinédzser korától mindörökké küzd azért, hogy a szülők ne gyerekként nézzenek rá. Hogy bízzanak benne, hagyják meghozni a saját döntéseket, ne próbálják irányítani. Emberszámba vegyék, akinek önálló elképzelése és véleménye van. Persze így van ez velem is, szeretem az önálló életemet élni, de ugyanakkor vannak alkalmak, mikor önként és elszántan, mondhatni kérlelhetetlenül visszavedlek gyerek-státuszba. Ilyen alkalom a húsvét és a mikulás. Ezekben nem nyitok vitát, mert ami jár, az jár. A húsvét, mint hagyományos értelemben vett ünnep, bevallom, nekem nem sokat jelent, a locsolkodást is, úgy ahogy van, évek óta száműztük a házból. De van egy fontos momentum (na jó a kalács-sonka-főtt tojás trió mellett, ami szintén közel áll a szívemhez – bendőmhöz..), ami számomra kihagyhatatlan.
A keresés. A húsvéti nyúl által elrejtett csokik keresése. A hagyomány még onnan gyökerezik, hogy a lakótelepi kis lakásunkban annó meglepetésként az erkélyre „tojt a nyuszi”, de ugye különösebb rejtésről azon a 2x1 méteren nem beszélhettünk. A kertes házba költözéskor aztán a nyuszi végre szabadjára engedhette fantáziáját. A nyuszit (aki egyébként egyben a mikulás szerepét is betölti – kis képzavar, de ne legyünk konzervatívak, manapság minden lehet J) évről évre figyelmeztetni kell, hogy közeleg az esemény, és a „gyerek” – ez lennék én - még mindig igényli a meglepetést, és a gyerek ilyenkor készségesen hazalátogat (hacsak teheti), nehogy lemaradjon valamiről…
A koreográfia ilyenkor a következő. Húsvét vasárnapján reggel kettes számú gyerek (ez lennék én) 7 óra körül már fent kukorékol, és menne keresni. Ám ilyenkor még sehol semmi. Reggeli gyanánt befalja a fent említett ünnepi triót egy kávéval és egy kakaóval kísérve. Közben a reggelizéskor keltett kis kés-tányér-bögre zajokra felébred, és előkerül az „anya-nyúl”. Kettes számú gyerek ilyenkor újra jelét adja, hogy ő bizony már készen áll, és keresne. A nyúl ekkor jelzi, hogy ő még alig ébredt fel, a fű még tiszta harmat, hideg van, és különben is, egyes számú gyermek még javában húzza a lóbőrt.. Szerény személyem tehát újra kénytelen türelmes lenni. Bekapcsolom a tv nevű szörnyet, (mert ott ahol én lakom, nem él ilyen állat)… Végigpötyögök a csatyornyákon, hát jól nem találok semmit. Ráfanyalodok valamelyik mesére, aztán teszek-veszek. Közben lassan (ha szerencsém van..) kisüt a napocska, felszárad a fű és a Húsvéti nyúl nekilát a feladatnak. A nyúlról azt kell tudni, hogy bár igen kreatívan tud rejteni, ebbe a műveletbe annyira beleéli magát, hogy abban a pillanatban elfelejti mit, és hova rejtett, amint lepottyantotta. Jó esetben annyit megjegyez, hogy hány darab csokoládétojást, és –nyulat kell keresni…
Eközben engedélyt kapok, hogy az elsőszülöttet felébresszem, ami nem egyszerű művelet, de mindent a jó cél érdekében!... Némileg zsörtösen, de az ’ünnepre való tekintettel’ fel is kell, és az első kávé és füstölgő kísérője után már beszámíthatóvá is válik. Az anyanyúl ilyenkor piromkodva jelzi, hogy megcselekedte, amit megkövetelt a haza, és lelkes tekintetén már látszik, hogy a felére sem emlékszik, hogy mit hova rakott. A gyermekek felkapják kis kosarukat, amiket még 7-8 éves korukban kaphattak, és megkezdik a gyűjtést. A nyúl kíváncsian a nyomukban, biztatóan nézegeti, ki mit talál és hogyan telik a kiskosár. Az édességek egy része mondhatni hagyományos helyeken van elrejtve: fűben, virágok között, rózsa tövében, virágos cserép mögött. Vannak azonban egészen elképesztő rejtekhelyei is (azt nem is merem elképzelni, hogy ilyen helyekre hogy lehet tojni!...). Ilyen a postaláda, vagy az ablakpárkány, vagy a garázs, vagy az ereszcsatorna. Általában az elsőszülött kosárkája jobban telik, de az én lelkesedésem is töretlen marad. Az utóbbi években volt, hogy a másodszülött párja is jelen volt, és részt vett a ceremónián, (első döbbenet után ugyanolyan lelkesedéssel dolgozott, mint a többi „gyerek”).
Egy idő után aztán úgy érezzük, hogy itt a vége, mindent megtaláltunk, lehet osztozkodni. Megszámoljuk, hogy mennyi figurát találtunk, majd az anyanyúl meglepődve közli, hogy még vagy 6-7 darabnak lennie kell. Ekkor újra, tüzetesen átböngésszük az udvart. Kis segítséget nyújtanak a macskák, ha valahol szaglálódnak, de ez persze félrevezető lehet... Füle kutyánk ilyenkor olyan izgatott extázisban van, hogy muszáj kicsit becsukni, mert azonnal felfalna mindent, és Scooby-Doo gyanánt mindannyiunk nyakába ugrálna örömében.. Ő tehát heves csaholással biztat minket, de ezzel meg nem jutunk közelebb a megoldáshoz. Mindeközben „apanyúl” tesz-vesz az udvaron és a kertben, jön-megy, és úgy csinál, mint akit teljesen hidegen hagy ez a gyerekes viselkedés. Ugyanakkor viszont látszik, amint minden jövés-menés közben jár a tekintete, keresi a színes-zizegő csomagolópapírokat és bölcs tanácsokkal lát el („Arra, a kút körül már keresgéltél?”vagy „Ne hagyd ki a kaktuszokat se!” vagy „én a helyedben még szétnéznék ott kicsit a ház tövében”) Felettébb büszke rá, hogy ő már percek óta látja, amit mi nem találunk. Végül úgy tűnik, megvan minden, és nekiállunk az osztozkodásnak. Ennek örömére kiengedjük Füle kutyát is, aki örömében tízszer körberohangálja az udvart fénysebességgel (mi csak a barna villanásokat látjuk), majd kicsit visszavesz a tempóból, és megáll szaglálódni itt-ott. Esetleg előkerül nagy csámcsogás közepette, mert mégis volt még valahol egy csokitojás, amit ő talál meg. Ilyenkor megpróbáljuk legalább a nagyja csomagolópapírt kicincálni szájából, bár ő elszántan ragaszkodik minden nyammogó-édes falathoz… Odadörgölődzik mindenki lábához, a fűben bukfenceket vet, amiket hörgő-böfögő kéjes nyögdécseléssel kísér. Aztán megkergeti a macskát, ami egyébként mivel labdázik ilyen jót? Hát, ez gyanúsan megint egy csokitojás lesz (de előfordul az is, hogy csak napok múlva kerülnek elő az utolsó darabok…) Mikor véget ér a kerti mulatság, az apanyúl megkönnyebbülten veti rá magát a fűnyíróra. Már vagy egy hete le akarja nyírni a füvet, de az anyanyúl nem engedte a sikeres rejtés végett…
A csapat többi tagja bevonul és tojáslikőrrel dicséri a napot, amit aztán egy újabb tojáslikőrrel meg is erősít (érdekes, ekkor már mindenki visszavedlik felnőtté), és akkor beindul a traccs-parti. Bő egy hét múlva húsvét: azt hiszem, ideje jeleznem a húsvéti nyúl felé, hogy én bizony még mindig gyereknek érzem magam, és minden kajlaságom ellenére igénylem a meglepetést…
Utolsó kommentek