A Delejes embörnek nyilván volt valami hivatalos polgári neve is, de bennem csak mint fogalom maradt meg az ő személye, sőt azt kell mondanom, személyi kultusza. A hagyományos mesélés kedvéért adjunk neki mégis egy szép böcsületes nevet, legyen ő Józsi.
Szép langyos tavaszi nap volt, amikor is felkerekedett a család, autóba vetettük magunkat, és megcéloztuk Csanádapácát, nagymamám és unokatesómék faluját. Már az utazás sem volt mindennapi. Mivel autója sem nővéremnek, sem nekem nincs, a vezetés művészetét (melyben az ő tehetsége fényévekkel jobbnak bizonyul az enyémnél..) csak „otthon”, az ilyen családi kiruccanáskor tudjuk gyakorolni, a ’mi autónk’kal. Így volt ezen a napon is, nővérem közölte, hogy ő vezet, majd az oldottabb csevej érdekében (elvégre mi tesók se gyakran találkozunk, hogy kibeszéljük az ügyes-bajos dolgainkat), indítványozta, hogy üljek mellé az anyós-ülésre. Anyukámról tudni kell, hogy a gyomra és lelke mindig is rosszul viselte a hátul ülést, de ez alkalommal mégis megfűzhető volt, és vállalta Apuval a hátsó ülést. Ekkor felüdültünk azon a puszta tényen, hogy mekkorát fordult a kocka, most ők a gyerekek, így rövid kis utazásunk során így is viselkedtünk. Hátraszóltunk ősöknek: „szépen kapcsoljátok be a biztonsági övet gyerekek, és ne rosszalkodjatok! Legjobb lesz, ha csendkirályt játszatok! Aki nyer, az majd kap a mamánál süteményt!” Persze a dologhoz hozzátartozik, hogy nagymamámnál – mint minden valamirevaló nagymamánál – nem lehetett nem degeszre enni magunkat. A levesei hét nyelven beszéltek, aztán azok a húsok tepsiben sült krumplival, hát valami isteni volt. És mintha mindez nem lenne elég, ebéd után rögtön jött valamilyen sütemény. Mi ilyenkor – ez volt a forgatókönyv – szépen elteltünk, és beültünk, -feküdtünk a forma-1 elé, merthogy rendszerint vasárnapra estek ezek a családi napok. A forma-1 közben aztán – volt, aki már a beharangozóján, de a legéberebbek is az első húsz perc környékén – szépen lassan elszundítottunk. Ebből a jóllakott kábulatból rendszerint arra ébredtünk, hogy elkészült az újabb süti, vagy kalács, és gyertek gyorsan, egyetek, amíg meleg. Nem volt mit tenni, mindent végig kellett enni, már csak azért is, mert minden isteni finom volt. A rétesek, pogácsák, krémesek, gyümölcsös sütik váltogatták egymást, végül ’kegyelemdöfésként’ jött a fagyi, ami rendszerint a kert végében termett málnából készült.. Végül este még mamámnál bevacsoráztunk, majd indultunk haza, és az egész utat végigszuszogtuk, felemlegetvén az isteni ételeket, és közben nagyokat sopánkodva, hogy mennyire belaktunk..
Gondoltuk, ez a nap is hasonló forgatókönyv alapján fog telni, de mekkorát tévedtünk!.. Az út jó hangulatban telt, a ’gyerekek’ is jól viselkedtek a hátsó ülésen. Az ebéd hamar lezajlott, ahogy illik – mindenki agyon ette magát, és harsány jó hangulat uralkodott. Hanem aztán jött a meglepetés, délutánra ugyanis „program” volt kilátásban. Először jött egy idős néni, aztán nem sokkal később egy második, majd egy harmadik is. Már ekkor határozottan foglalkoztatott minket a dolog, mert a vak is látta, hogy itt bizony készül valami. A konyhát kissé átrendezték, behoztak pár plusz széket, hogy szépen körbe lehessen ülni. Hamarosan ott volt a fél falu minden nőnemű teremtése 70 fölött. És az asszonyok vártak. Várták AZ EMBERT. Próbáltuk kifaggatni a mamát, hogy ugyan mégis miféle ember ez a Józsi. Annyit sikerült kiderítenünk, hogy valamiféle spiritiszta, aki itt az egész falut meggyógyítja, megfiatalítja. Ekkor már tudtuk, megérzésünk igaznak bizonyul, itt bizony MŰSOR lesz…
És megérkezett Józsi, a ’delejes embör’. Ránézésre úgy egy negyvenes pasi lehetett, tisztességes sörpocakkal, és behízelgő arccal. A hívei ekkor már szépen körbeültek és áhítattal várták a mestert. Mamám – bár nem mondta – láthatóan igen büszke volt rá, hogy épp az ő házában van az összejövetel. És Józsi megkezdte hókusz-pókusz mutatványát. Az állítólagos természetgyógyász (ha esetleg tényleg volt ilyen papírja, azzal csak szégyent hozott a szakmára..) saját - nem túl szerény - álláspontja szerint mindent igen hatékonyan kezelt: betegséget, fáradtságot, fájdalmakat, gyengeséget, öregséget. Alig akartunk hinni szemünknek, amint az asszonyokat sorra lekezelte, és tömte beléjük a manipulatív rizsáját egyre képtelenebb dolgokat és bókokat hangoztatva. Az asszonyok pedig itták minden szavát, és bólogattak teljes odaadással, szájtátva.
A delejes embör masszírozott kezet-lábat-nyakat-vállat, kinek mije fájt – ebben végül is még nem is találtunk semmi kivetnivalót. Az már jóval furcsább volt, hogy hozott egy lavór vizet, szórt bele valami csodaszert (nyilván valami legsemlegesebb és legolcsóbb por-állagú anyagot, én konyhasóra tippelek..) és abban fürdőztette a meglett asszonyok lábát. A lavórt aztán néha továbbadták, hogy mindenki lógathasson kedvére. A produkció legbizarrabb része akkor következett, mikor a delejes ember egy poharat kért. Bár sejthető volt mire készül, mégis hitetlen tágra nyílt szemmel figyeltük, amint megmeríti a poharat a – mondjuk ki – lábvízbe. Lassan emelte szájához, eközben mi csendben, némely undorral összenéztünk. Minden szkeptikus (unkatesók, és rokonok határozottan 70 alatt) pillantásában láttam a riadalmat és a reményt, hogy „csak tán már nem akarja tényleg meginni?!”. De ennél kéjesebb volt. Nem pusztán itta, egyenesen ízlelgette. Mint borszakértő a minőségi itókát, először szemrevételezte, körbe-körbe forgatta átszellemült arccal figyelve. Majd orrához emelte, s lapát kezével elbűvölve legyezte maga felé és kipirult izgalommal arcán, szagolgatta a vizet. Ezután szájához emelte, és épp csak egy pindurka kortyot vett szájába. Ott aztán kigúvadt, de elégedett szemekkel pásztázva csodáló közönségét, ízlelgetni kezdte, nyelvével csettintett is párat. Mondta, hogy jó, jó, alakul már, de lesz ez még így se... Megint előkerült a csodaszer, majd újabb asszonyság kapta meg a megtisztelő lavórt, áztatás céljából. Míg ő ázott, addig a következő páciensen fiatalító műveleteket hajtott végre Józsi, a delejes. Egy felirat nélküli flakont vett elő, melyben újabb – ezúttal krém állagú – csodaszer került elő (én babakrémre tippeltem, emlékszem).. Ekkor, körkörös, mézes-mázos mozdulatokkal áldozata ábrázatára kente a csodaszert az embör, és közben bizonygatta, hogy az asszonyság arca percről- perce egyre csak fiatalodik, ráncai felszívódnak, arca kisimul, tekintete egy húsz évesével vetekszik, és a férje-ura fel sem fogja ismerni. Míg mi hullámokban fel-feltörő nevetésünket igyekeztük leplezni, és különböző grimaszokkal és krákogásokkal álcáztunk, addig az öreglányok – alig hittünk a szemünknek – itták a jóember szavát, és bólogattak bőszen.
- Nicsak Bözske, hát fiatal lány korodba néztél így ki utoljára.
- Én mondom, eltűntek a ráncok, mint egy húsz évesé, olyan szépen ragyog a bőröd!..
Én ezen a ponton nem bírtam tovább, és lesütött pillákkal kiléptem a gangra. Mivel a család jó része - élén a fiatalokkal – dohányzik, találtam társaságot is magamnak. Kettő- hármassával szöktünk ki levegőzni, hogy kibeszéljük a delejes embört, és megvitassuk, hogy ezeknek a szegény asszonyoknak valóban elmentek-e otthonról, hogy így olvadoznak ettől a nyájas-kamuermbertől… Elképedésünket horkantással, és nyerítés-szerű vihogással kísértük, miközben felidéztük a bent látottakat…
Hamarosan visszalátogattam a konyhába, de a látványra ismét nem voltam felkészülve. A jóember lapáttenyerével ezúttal anyukám derekát dögönyözte, aki könnyes szemmel és szörnyülködő-segítségkérő arccal meredt ránk. Mint utóbb kiderült, a jóember meghallotta, amint anyum szóvá tette a szomszéd szobában, hogy ma reggel kicsit fájt a dereka, és Józsi azon nyomban szükségét érezte az életmentő kezelésnek. Anyu finoman tiltakozott, és igyekezett bizonyítani, hogy már teljesen jól van, de nem volt visszaút, a delejes leültette, és minden fizikai erejével azon volt, hogy megnyomorítsa az anyámat.. Mikor úgy negyed óra múlva kegyelmet kapott, felállni alig tudott a fájdalomtól, majd Józsi elégedetten közölte, hogy az jó, akkor használt a kezelés, holnapra már emlékezni sem fog a fájdalomra. (másnap be kellett vinni anyut a rendelőbe, és az orvos kétféle gyulladáscsökkentőt írt fel a szétkínzott derékra, ami még napok múlva is hasogatott..)
Ezután a porondmester újra lábvíz-tesztet végzett, és ezúttal már nagyon elégedett volt az eredménnyel, ízlelgette, kortyolgatta, és mindenkinek felajánlotta, hogy kóstoljuk csak meg. Néhány asszony bele is kóstolt, láthatóan elégedettek voltak, hogy ezúttal még közelebbről is részesei lehetnek a csodának. A delejes ezután még egy ideig bölcs tanáccsal látott el mindenkit, fejük, lábuk és további fájó részeik fölött elhivatott fejjel körözött és hókusz-pókuszolt, ezzel – amint állította – oda összpontosította a megfáradt test minden energiáját, mely ezáltal feltöltődve megerősödik és megfiatalodik. Mikor mindenki megkapta a maga babakrém-adagját arcára, kezére, lábára, bütykeire, kiáztatta lábát és spirituálisan felöltődött, a szeánsz véget ért. Az asszonyok egyesével hozzájárultak. Hajbókolva köszönték, hogy Józsi segített rajtuk, és megkérdezték, mivel tartoznak a kezelésért. Miután Józsi embörünk hosszasan taglalta csodaszerei ritka voltát, nehéz beszerzését (sok hozzávalót külföldről importál, és egy régi titkos recept alapján készülnek!...) jótékony mosollyal közölte, hogy adjanak csak annyit, amennyit tudnak, amennyit megér nekik egészségük, megfiatalodásuk. Így hát a fél falu asszonysága 70-en felül szépen letejelt a delejesnek, fél nyugdíját otthagyva – ha nem többet – és izgatott reményteli hangon kérdezték, hogy ugye eljön a következő héten is?..
Mi pedig azon tanakodtunk, hogy próbáljunk e nagymamám jobbik eszére hatni, vagy ne is erőlködjünk?… Azt mindenesetre elhatároztuk, hogy soha többé nem jövünk delej-napon..
Utolsó kommentek