MekkaFirka - megújulva

Itt a vége, fuss el véle.

ez a blog véget ért, ahogy az a korszak is, amikor írtam.

Más témákkal, más stílusban várlak új blogomon, melynek címe:

http://morfondirmorzsak.blog.hu/

Köszöntem a figyelmet! :)

Gondoltam, idén még "illik" jelentkezni egy poszttal (ki tudja, mekkora hallgatással kezdem 2013-at,) tehát íme egy kis szösszenet a várható szereplőkről:

A karakterek megformálása úgy kezdődött, hogy belőttem a főhőst 18 éves lányzónak, adtam hozzá hasonló korú mindenféle barátokat, aztán gondoltam, elindítom a cselekményt, és majd látjuk, kik csatlakoznak még be út közben. Persze rögtön az elején bekerültek az ősök is, na, máris van egy csomó szereplőm, ezt hogy fogom megjegyezni?.. Jó, mondjuk Rékát megjegyzi az ember, mert főszereplő, meg ezt a flúgos Veréb nevű lányt is, meg még Gergőt, oké, mert egyszem fiú, na de a „maradék” két lányt: Orsit és Julit sikerült nagy felbuzdultságomban teljesen összekavarni.. Pedig elég ellentétes személyiségek: egy megfontolt, visszafogott és egy „élj a mának, vagy röhögj a világ képébe!” figura, tehát nem is értem, valószínűleg nem elég jó neveket sikerült hozzájuk passzintanom…

Szóval nagy lelkesedésemben, összeklimpíroztam vagy tíz oldalt (A/5 méretben értendő), mire rájöttem, hogy  mindkét lányzóra ugyanazt a nevet használom, szóval így egészen érthetetlen… Jöhetett az átolvasás és kijavítgatás, valamint a biztonság kedvéért nyomtattam magamnak egy kis puskát szereplőim legfőbb tulajdonságáról, hogy ne legyen több ilyen gixer. Hát, most mondjátok meg, micsoda egy szerencsecsomag firkantó vagyok!.. :D

Mindazonáltal, most már azt hiszem, eléggé ismerem őket ahhoz, hogy ne fussak több ilyen vakvágányra…

Jelenleg bekerült a képbe a kiskecske is, akit csak ’epizódszereplőnek’ szántam, de egyre inkább érzem, hogy nem tudok tőle megválni (olyan aranyos!!!), úgyhogy azt hiszem, számíthattok majd hosszabb jelenlétére is a kis firkálmányomban – na őt legalább biztos, hogy senkivel nem fogjuk összetéveszteni!...

Íme, most tehát eljött az ideje, hogy meséljek némi kulisszatitkot a kis mívemről. Méghozzá legelőször is azt, hogy hogy jött az első ihletem. Történt ugyanis, hogy egy este lefeküdtem aludni, de persze nem jött álom a szememre, csak forgolódtam, meg jártak a kis fogaskerekek az agyamban. Mígnem egyszer csak egy félálomszerű képként láttam (de hogy megrendítőbben hangozzék, mondhatnám úgy is, hogy „vízió gyanánt manifesztálódott lelki szemeim előtt”) a következőt: egy fiatal lány egy nyikorgó kiskapu előtt áll, és hezitál, hogy belépjen-e. A lány vörösesszőke bodorított hajjal, élénk narancs dzsekiben álldogál, nyakán sál, és a tincseibe bele-bele kap a szél. Nos, ez volt a kiinduló pont, és rájöttem, hogy ezzel a kezdettel meg kéne írni egy történetet. Azóta már rengeteg ötlet jött, majd ment, de megszületett a történet magva, amely egyébként ki is zárja a fenti kezdést a sállal és a dzsekivel, tekintve, hogy egy meleg napon indul a sztori. Tehát a fent vázolt jelenet, ha be is kerül a történetbe, biztos nem az elején lesz, viszont remekül megadta a kezdő lökést Réka (mert valahogy egyértelmű volt, hogy így fogják hívni a főhőst) történetéhez..

Aki pedig ismer, az biztos nem fog meglepődni, hogy a történetben a mindenféle különös figurákon kívül helyet kap még egy kiskecske, és Bogár autó, egy vicces bukósisak, nyáresti sörözések, és talán egy kis olasz vonal is befigyel, ha minden jól megy… Hamarosan jelentkezek, jó karácsonyi készülődést mindenkinek! :)
Mekka

Mindezidáig ez egy "sztorizós" blogocska volt, most pedig kissé átalakul egy firkász bloggá.
Ugyanis egy nagyobb lélegzetvételű írásba kezdek, mely vágyaim szerint egyszer talán, egy könyvként fog realizálódni. A blog pedig mostantól az írás készülését fogja nyomom követni, legalábbis ez a terv (a lustaság persze nagy úr :D)
Így aztán, ha érdeklődsz iránta, less ide néha, mert terveim szerint részleteket is fogok majd közölni, esetleg ötleteket kérni, meg ki tudja még mi minden jöhet!
A Mekka blog tehát követi az energia-módit: nem vész el, csak átalakul ;)
Szép, mosolygós napot kívánok mindenkinek!
Mekka

Igazából gyakran az az érzésem, hogy mint valami skizofrén, magammal diskurálgatok csak itt, üzenek a senkinek, no mindegy, de becsületbeli ügynek érzem, hogy időnként jelentkezzek, mert bizonyosan akad néha egy-egy megtévedt lélek, aki idelátogat és elolvas. Van erre is annyi esély, mint hogy ötösöm lesz a lottón (persze ahhoz nem ártana gyakrabban lottózni..)

Most tehát elmondom annak a bárkinek, aki esetleg mégis idepillant néha révedezve, hogy hosszú hallgatásomat itt lehet, hogy még hosszabb fogja követni, ugyanis új fába vágtam a fejszémet (nem mintha bloggerségem akkora méreteket öltött volna, hogy az megkövetelje).

Régen érik a gondolat bennem, hogy kéne írni egy könyvet (mit egyet?! Sokat, fergetegeset, befutni vele és ebből élni – álmodik a nyomor, nem bírja a gyomor..).

Tehát EGY könyvet, aminek most nekikezdek. Ki tudja, talán 10 év múlva be is fejezem, és talán újabb 10 év múlva ki is lesz adva 10 példányban, persze ha minden jól alakul. ;)

De bárhogy is legyen, Neked, kedves olvasó most előre elmeséltem ezt a tervemet, már csak azért is, hogy „fogadalmat” tegyek, hogy márpedig nem hagyom félbe, nem adom fel, ha lassan, döcögősen is, de egy nap befejezem az irományt: úgy legyen! :)

A fejleményekről alighanem majd itt, vagy máshol, fogok beszámolni. Mindazonáltal blogom eddigi korszaka ezennel lezárul, és talán majd kinyílik valahol valami más. Köszöntem az eddigi mekkktisztelő figyelmet! Mekka voltam, vagyok, s leszek

Nagyképű szóval élve „alkotói” (tudom, khm..) szünetem után ismét itt vagyok, hogy népes rajongótáborom (az önirónia mindig kell!) elé tárjak néhány történést.

Néhány héten belül mehettem másodjára is orvosi vizsgálatra, ami egy ilyen anti-kórház embernek, amilyen én vagyok, kész rémálom. Szerencsére ritkán vagyok beteg, és – általában – olyankor sem annyira, hogy orvoshoz kelljen folyamodni. (Téli náthákra házi megoldások minden mennyiségben jöhetnek…)

 E rövidke történet főhősét Tulipánnak fogom nevezni, ugyanis ez a kedvenc virágja. Tulipán egy nagyszívű, lelkes, ámde tériszonyos nőszemély. Nagy könyv-faló hírében áll, rengeteg műfajt és stílust kedvel, ám van egy nagy „szíve csücske”: Szabó Magda írásai.

Történt egy napon, hogy Tulipán és családja (egy része) kirándulni voltak Debrecenben. És minthogy Szabó Magda szülővárosáról volt szó, Tulipánnak ez egyfajta zarándok út volt, és igyekezett minél több információt, élményt, látványt magába szívni. Azt is elhatározta, hogy visz egy virágot az írónő sírjára, így ki is választott egy szép csokrot egy helyi árusnál. Mielőtt azonban a temetőnek vették az irányt, férje rávette, hogy menjenek fel a nagy templomba.

Egy átlagos valakinek nem is lenne ezzel problémája, Tulipán szemei előtt azonban rögvest megjelentek ősi ellenségei: a lépcsők. A lépcsők, melyek a templomokban különösen hideg-ridegek és meredekek, és - ó, borzalom! -még kapaszkodó sincs mindenhol.

Mégis, afféle becsületbeli ügyként, beleegyezett. Tudta ugyanis, hogy férje hajthatatlan, így erejét és elszántságát összeszedte, és nekivágtak. A lépcsők még kegyetlenebbek voltak, mint számított rá. Tulipán azonban összeszorított foggal ment: kapaszkodott feljebb és feljebb. A kis pihenőkkor kitekintett az ablakocskákon, és egyre szebb látvány tárult elé a városról.

Egy ponton azonban megbokrosodott. A lépcsők végeérhetetlenül, és gonoszan pislogtak vissza rá, ő pedig megállt, és megátalkodott. Közölte férjével, hogy ő itt megvárja, nem megy tovább. Mit volt mit tenni, férje és lánya felmentek, hogy megcsodálják a kilátást, élvezzék a panorámát. Majd visszaindultak, hogy összeszedjék Tulipánt. Ő várt is rájuk épp ott, ahol elváltak (egyetlen fokkal sem feljebb!), és együtt vonultak le a lépcsőkön. A lépcsőkön, melyek ünnepélyesebbek voltak, mint idefelé: mintha valaki az ő tiszteletükre virágszirmokkal szórta volna be az összes fokot. Ez a valaki pedig nem más volt, mint a mi Tulipánunk, csak épp maga sem tudott róla. Felfelé jövet ugyanis megfeledkezett magáról és minden „csomagjáról”: így a virágcsokorról is. Ezért nem tűnt fel neki, hogy amint nagy, vehemens mozdulatokkal ragadta meg fokról fokra a kapaszkodót, azzal együtt ütődött az ártatlan kis csokréta mindannyiszor a korlátnak, vagy a falnak, és hullatta el szirmait. A sírra persze új virágot kellett venni, én mégis azt gondolom, ez az első csokor is méltón végezte: egy napra, Szabó Magda emlékére beterítette a nagytemplom lépcsőit.

Mit tesz az ember, ha van egy szabad hétköznapja? Lustálkodik, soppingol, olvas, filmet néz, fagyit majszol, napozik, vagy hasonló.. Vaaaagy, úgy tesz, ahogy én tettem: és neki indul ügyintézni, hmmm, ugye jól hangzik?

Egy jó kis szerdai nap volt, melyet célirányosan azzal indítottam, hogy a postán befizettem egy hétezres számlát, mintegy bemelegítésként, megkönnyítendő a pénztárcámat. Ezután jöhetett a többi.. 

Nemrégiben eszméltem ugyanis, hogy lejáróban a jogosítványom. Pontosabban annak az egészségügyi alkalmasságnak a „szavatossága” van csupán lejáróban, amit ezek szerint immár 10 éve állítottak ki. Maga a jogsi érvényes (lenne) még 10 évig, de ez ilyen jó trükkös, hogy ha az orvosi alkalmasság lejárt, akkor a jogsi se érvényes, tehát futhatja szegény földi halandó a köröket..

--------------------------------------------------------------

Ez a bizonyos földi halandó egyébként tipikusan az a „női sofőr”, akit minden normális vezető utál: a „még átférek, mégis, mégse”-típus, aki parkolni se tud normálisan… Így nem véletlen az sem, hogy csak harmadik próbálkozásra voltak hajlandóak odaadni nekem a becses papírt… Első alkalommal pl. a vizsga előtt derűs arccal közölte az oktatóm, hogy nagyon jó szívű vizsgabiztost kaptam, nála nem bukik meg senki! Na, nekem sikerült..

Bár annak a bizonyos harmadik „próbálkozásnak” meg már szinte sorsszerűen sikerülnie kellett, ugyanis rajongókkal érkeztem – csak én nem tudtam róla... Kifordultam az első kereszteződésből, teljes koncentrációval vegyes stressz- érzet ugye, mikor is vizsgáztatóm közli a hátsó ülésről kiismerhetetlen hangszínen: „Hát, gratulálok Anna…”.

Én már szinte hallottam a mondat folytatását, hogy „… ilyen hamar még senkinek sem sikerült megbuknia” – cikáztak bennem a gondolatok, hogy mi a manót művelhettem, és vajon helyrehozhatom-e még, mire folytatta a vizsgabiztos:

„.. nagyon szép kis rajongótábora van!”

Néztem nagy kandi szemeimmel értetlenül, fogalmam sem volt, hogy mire célozhat, vagy ugrat-e, csak vezettem tovább, rendíthetetlenül. Számomra utólag derült csak ki, hogy olyan szinten koncentrálódtam a vezetésre, forgalomra, hogy térlátásom beszűkült, és nem vettem észre az út szélén házilag készített transzparenssel szurkoló barátaimat, akik teljes erőbedobással próbáltak bátorítani.. A „Hajrá Anna!” táblám egyébként mai napig ott díszeleg otthoni szobám falán, és fenemód büszke vagyok rá! Ahogy arra is, hogy e harmadik alkalommal hogy, hogy nem, de nem csináltam nagy marhaságot, és átmentem a forgalmin… :)

---------------------------------------

Itt álltam hát keveset használt, de mégis kedves 10 éves jogosítványommal, és gondoltam, ideje a tettek mezejére lépni. Első körben tehát el kellett látogatni egy orvoshoz, amitől én eleve óckodok, és csak ha muszáj, akkor megyek.. De erőt vettem magamon, és elmentem hát a legközelebbi rendelőbe, csak úgy randomra beálltam a legrövidebb sorba, aztán kíváncsian vártam, hogy na ebből mi sül ki?.. (ja, mert a háziorvosom meg nyilván másik megyében praktizál..)

Hamarosan, sőt meglepően hamar, sorra kerültem. És mitadisten, nem is hajtottak el semerre, megcsinálta a doki az alkalmasságit zokszó nélkül. Emlékeztem ám, hogy ez a muri már annak idején is kb ötezret kóstált, szóval tudtam, hogy nyilván feljebb ment az ár.. És ebben nem is kellett csalódnom.

A doki megmérte a vérnyomásomat, és kikérdezett, hogy jól látok-e (még egy kamu látásvizsgálat se volt…), volt- e komoly műtétem, szedek- e gyógyszereket, majd mindezek alapján megállapította, hogy alkalmas vagyok. Na ez került 6800 Ft-omba. Bár legalább gördülékenyen ment: nem bánom, hogy nem kellett vért, meg vizeletet meg mit tudom én mit adnom…

Ezek után eltekertem az okmányirodába, ami ugye a város másik végén kell, hogy legyen. Gondoltam nagy naivan, hogy ott elsősorban délelőtt állnak velem szóba, alkalmazkodok. No,  hát nem, hanem menjek vissza később,12-től foglalkoznak jogsival. Mit volt mit tenni, akkor uzsgyi haza, közben boltolás, otthon kis tesz-vesz, majd irány vissza, a következő menet..

Hamar meg is lett a kis sorszámom, várok, várok. Közben értesültem két pozitív dologról: az egyik az, hogy az okmányirodában már nem muszáj csekkel elmászkálni és befizetni, hanem lehet bankkártyával helyben fizetni (ja mert fizetni ugye mindenért kell, hiába nem jó kedvemben intézkedek..), a másik meg, hogy van egy új ingyenes szolgáltatás, hogy ha megadom a mobilszámomat, küldenek majd sms-t ha elkészült az okmány és bemehetek érte.

Érhetnek még pozitív meglepetések. Szóval, nagy sokára akkor sorra kerülök, bemegyek, a fogadó férfi egy lassú-szájbarágós, kicsit gügye srác (időközben kiderült, hogy új még, azért olyan kis csendes a lelkem..) Ő csinálta a fotót. Na, hát az valami botrány lett…

Csinált hármat és kérte, hogy válasszak egyet. Az első rögtön olyan lett, hogy az egyik szemem (csak az egyik!) csukva van… Hát akkor ugye az kizárva... Közben észleltem, hogy fenn a plafon táján van egy kis monitor, ahol mutatja, milyen lett a kép. Nos így lett a második képem egy toka-közeli, ugyanis épp ezerrel csekkoltam fent az a szörnyű első képet, mikor a jóember jónak látta kattintani.. Na ezzel akkor ugye a második kép se nyert, minden feltettem az utolsó lehetőségre. Így vágtam is egy ”szellemi fogyatékos örül, hogy jogsit adnak neki”- vigyorgó képet, amin úgy áll a hajam, mintha egy boci lenyalta volna, de nem végzett alapos munkát: egyes részeket kihagyott, így néhol kunkorin kiáll a fejemből 1-1 tincs.. Na, ez a kép lett a befutó.

Ekkor firkantottam még egy aláírást (ilyen lassan és körülményesen még sose rágták számba, hogy ne érjen ki a keretből a nevem..) és állhattam be az újabb sorba. Előttem egy nagydarab izzadós ember aurája lebeg, sőt rázkódik és lötyög az éterben, a mögöttem álló pedig úgy szuszog, mint sündisznó tejlefetyelés közben...

Nagy sokára sorra kerülök, erre vissza is hajt a nő, hogy bankkártyával csak amannál a másik hölgynél lehet intézkedni, minek tartom fel – na, akkor visszakullogtam és vártam tovább. Előttem már csak egy srác volt ebben a sorban, de valami nagyon problémás lehetett, mert mire végzett, amott a csekkes sorba három ember távozott elégedetten: Husi, Szuszi, és Nyafi (akit anyuka kísért el, mert legalább 20 éves fejjel még nem képes egyedül intézni az ügyeit..).  De amúgy összességében még így is jól jártam, mert ők viszont ugye háromszor álltak sorba. Ezután – szinte meglepő módon – ahogy sorra kerültem végre, már ment minden gördülékenyen, és le is húzták a kártyámról a 4000 forintot, és itt a vége, mehettem haza rakott karfiolt készíteni - üres zsebbel.. Én alig várom, hogy újra kelljen valamit intézni, ez valami felemelő érzés!..

Ja, és egyébként utak, és sofőrök reszkessetek: bogárhátú kisautóra gyűjtök! ;)

Az éjszakás műszaknak sok mellékhatása van. Ezek egyike, hogy műszak végére, mikor ugye más emberek vagy ébredeznek, vagy valami hasonló, na addigra (ha épp nem leamortizálódik és belassul az ember lánya, de teljesen…, akkor) túl van egy(-két) holtponton, és egy olyan pörgős-szórakozott-„mindenvicces”- vihogós állapotba kerül, mintha két sört gurított volna le egy tikkasztó meleg napon egy nagy lendülettel..

Egy másik mellékhatás, hogy másnap - pontosabban, aznap ugye - vagy végig alszod-lustálkodod a napot estig pizsamában, akkor meg már (ha csak nem jön megint a meló) minek felöltözni.?!.., vagy pár óra alvás után újból pörögsz, kattog az agyad, buzog benned a tettvágy..

Mint pl. ma reggel. 7 körül-után végül ’lehúztam a rolót’, eltettem magam aznapra. Azért, hogy 11kor, mikor szomjúságomra és a heves vadgalamb- huhogásra felébredtem, beinduljanak a kis agytekervényeim, és véletlen se hagyjanak aludni… Gondoltam, akkor már kihagyom a forgolódós- nyűgös részt, amíg ostorozom magam, hogy miért nem alszom már…, és egyből felkelek, hogy hasznossá tegyem magam..

El is határoztam, hogy akkor legalább előállítok valami ennivalót, mire párom hazaér: méghozzá paradicsomlevest és palacsintát. A következő, amire eszmélek (jó, hát vannak kis kihagyások a szórakozott elmében..), hogy kész a paradicsomleves, és a kaporszósz. Miért kaporszósz? És mi lett a palával? Semmi, nincs, nem is volt, helyette van a kaporszósz… Erre találjon az ember magyarázatot, mikor a párja – aki mellesleg nem rajong a kaporszószért – érdeklődik, hogy miért is változott a menü?.. Hát, így fogalmam sincs…

 -------------------

Nyílik a mozgásérzékelős ajtó. Az ember lánya felkapja fejét, nézi kiféle-miféle vendég érkezett így éjféltájt? A „vendég” személye: egy darab jól fejlett molylepke. Az ajtó pedig előzékenyen utat enged neki, itt nincs diszkrimináció kérem, itt demokrácia van, a lepke is ér annyit, mint egynémely vendég…

 --------------------

Mikor már 1-2-3 órája nem hagytad el az adott pár négyzetméteres teredet, elhatározod, hogy jársz egyet. Kinézel az utcára, hogy milyen az idő, elbattyogsz a mosdóba, és megrémülsz a tükörképedtől.. Ruhád, melyet fél nappal ezelőtt gondosan felöltöttél, és esetleg még csinosnak is érezted magad benne - na, az most csak lóg rajtad, mint tehénen a gatya.. Szemed alatt szürke karikák jelzik, hogy hiába viselkedsz néha úgy mint egy visszamaradott ovis, te is öregszel... De a legmegbotránkoztatóbb akkor is a hajad! Vagy úgy lapul a fejedre, mintha három szorgos boci nyalta volna le…, vagy pedig oroszlán- sörény gyanánt lebeg a fejed körül, mint egy elcseszett glória. A leglehetetlenebb mégis az, amit én „eljodásodás”nak hívok. Igen, 2012-ben, pár év lemaradás után én is eljutottam addig, hogy megnéztem a csillagok háborúját (úgy az összes részt rövid időn belül, mert különben kár is elkezdeni).. Mint sokaknak, nekem is Yoda mester lett a kis kedvencem, hiszen nem csak maga a karakter zseniális, de a megjelenése, mimikája, úgy ahogy van egészen-teljesen szerethető. Azok a kedves szőr-hajcsomók, amik a füle körül, illetve - belsejéből nőnek, azok is teljesen természetes és kedves módon a részét képezik. De az én részemet miért?! Mintha nem lenne így is elég szánalmas a megjelenésem, azt kell látnom a tükörben, hogy a fülem előtt növő pár szál haj, az nem simul ám szépen hátra a fejemre, nem is lóg le a föld felé, ahová elvileg drága gravitáció-barátomnak illenék húzni, nem! Ő minden törvénnyel dacolva, vízszintesen mered ki a semmibe, és tisztára úgy néz ki, mintha a fülemből állna ki. Remek. Pár reménytelen mozdulattal próbálok pofozni a képen, majd inkább otthagyom a tükröt, kinek kell ez..

-----------------------

Aki amúgy is hajlamos arra, hogy összefüggéstelen, értelmetlen, képtelen dolgokat összeálmodjon éjjel, és másnap még fakír módon emlékezzen is minderre - jelen!... - na, az képes ezt a tulajdonságát az "éjszakázás" után valami hihetetlen hatványozott szintre emelni.. Ó, azok az álmok!.. Mit nekem menő szórólap, ami olyan jól sikerült, hogy zászlórudat akarok adni hozzá, ezért a belvárosi híd tartóoszlopaiból lopkodok hozzá anyagot? Ebből az álomból még fel se ocsúdok, mert máris azon kapom magam, hogy a jobb arcom folyik szét, és kába vagyok, mert mint hamarosan kiderítem, a szomszédok tudtunkon kívül bedrogoztak minket..

Ez már sok a kis agyadnak, ezért azt álmodod, hogy felébredtél, és mindezt elmeséled valakinek, de helyette egy fogorvosi székben találod magad, ahol a fogorvos értetlenül áll a tény előtt, hogy kieshetett az összes fogad, mert teljesen üres a szád, na most mi legyen?.. Elég ebből, felkelsz, kinyitod az ablakot, hogy beszippants egy kis friss levegőt és magadhoz térj. Legalábbis ezt hiszed te, amíg nem pillantasz meg egy tacskót ugrálni a az ablak előtt, ami nem is lenne annyira meglepő, ha nem tudnád, hogy a második emeleten laksz.. A következő pillanatban már ezt az esetet próbálod elmesélni németül, mert hisz németórán ülsz épp általános suliban, méghozzá valami érthetetlen módon óriási babzsák-fotelben, de német helyett csak angolul jutnak eszedbe a dolgok, mindenesetre magabiztosan bemondod ezeket, bízva abban, hogy senkinek sem fog feltűnni a különbség... És így tovább, az álmok csak hömpölyögnek tovább, míg meg nem unod, és fel nem kelsz végre tényleg, hogy megbizonyosodj róla: minden csak álom volt..

-----------------------

Így, vagy úgy, de az éjszakás műszakot is mindig túléled, de olyankor jön még a másik furcsa faktor: az időérzéked valahogy nem találja magát. Reggel 6-7kor hazamászol, és a szomszéd néninek udvarias „Jó estét”-tel köszönsz, mert hisz számodra végre itt a lefekvés ideje, de ő csak néz értetlenül, vagy éppen megbotránkozva, mert azt gondolja rólad: „Na, jól sikerülhetett az a buli az éjjel!..” Mikor aztán kialudtad magad, és felkelsz másnap, akkor próbálsz szembesülni vele, hogy nem másnap van, hanem ugyanaz nap, mikor lefeküdtél.. Mert igazából még tegnap lett hirtelen holnap a mából, nem most.. Na ehhez már kell egy kávé, mert nem állapot. És akkor eljutsz addig, hogy délután 5 magasságában elfogyasztod a „reggeli” feketét….

A mai tökéletlen világban bizony egyetlen ember sem hibátlan. Ez a család sem egyszerű eset… Bár a látszat azt mutatja, hogy átlagosak, valójában olykor egészen lehetetlenek a családtagok. Ha az ember felidéz egy-egy sztorit, néha már-már Gerald Durrell képtelen karaktereire és történéseire hajaz..

Náluk mindig is szólásszabadság uralkodott. A legkisebb sem gyakran volt elhallgattatva, attól függetlenül, hogy nyilván nem igazán látta át a komolyabb dolgokat, de ugyanúgy elmondhatta a maga naiv kis véleményét, mint a többiek a meglátásaikat.

A szeretetet a család nemritkán kedves csipkelődéssel fejezi ki. Szerencsére minden tag jókora humorérzékkel van megáldva. Állandó jelleggel emlegetik fel egymás vicces, félresikerült mondásait, vagy tetteit, kicsit cukkolgatva, de mindig szeretettel.

Adott egy apa, aki egyben matek tanár is. Ezt a „jelzőt” (mert ez már jelzővé fajult), hogy ’matektanár’ mindig meg is kapja, ha valamihez racionálisan, érvelve szól hozzá. Igazából a dolog egy kedves elszólásból vált a családi történelem részévé. Egy kicsi lakótelepi lakásban laktak, de a kicsik egyre cseperedtek, mikor az ősök szükségét érezték egy új asztalnak a nappaliban. Az apa bőszen leste a hirdető újságokat, és egy nap ragyogó arccal ért haza.

- Megvan az asztal! Tetszeni fog nektek, tökéletes lesz! Egy nagy hatszögletű asztal, amit ha vendégek jönnek, kihúzhatunk, és 8 személy is kényelmesen le tud ülni!

Napokig hallgatták az ódákat a hatszögletű asztalról, méreteiről, praktikusságáról. Az egyik szélén van egy kis testi hibája, egy kis folton fakóbb, de nem zavaró, és ha rárakjuk a terítőt, akkor meg úgyis mindegy. Lassan mindannyian egyre izgatottabban várták a hatszögletű asztal érkezését.

Eljött a nap, és a fuvaros, felcipelték a kis lakásba, és hamarosan ott pompázott szemeik előtt a legdaliásabb asztal, amit valaha láttak. És ekkor szólalt meg az anya, halkan, mintegy óvatosan kijelentve:
„Ddde, Zolikám. Ez az asztal nyolcszögletű.”

Az apa pedig elpirult és semmiféle magyarázattal nem tudott előrukkolni. Az asztal nagyszerű volt, és mind boldogan csodálták. Senkit sem érdekelt volna, hogy hány szögletű, ha nem épp a nagy „matektanár” apa áradozott volna róla annyit, mint a hatszögletű csodáról… Ezt a bakit csak körülbelül olyan gyakran emlegetik fel neki, mint a süllő-incidenst.

Horgász-pályafutása hajnalán történt az eset. A”Faluban” voltak, a Körösnél, mint oly sokszor, oly sok nyáron át. Akkor épp nem bottal horgásztak, hanem csak kishálóval halászott a család. Néhány kis virgonc törpeharcsán kívül nem is igen fogtak semmit. Ám egy nap, valami véletlen folytán egy gyönyörű nemes hal akadt a hálóba: egy süllő. Ők süllőt még sosem fogtak sem horoggal, sem hálóval, így egészen odavoltak a gyönyörűségtől. (mint tudjuk, nem a méret a lényeg, ez a hal sem döntögette volna a rekordlistákat, de helyes kis jószág volt). Mindazonáltal mindhárman (az apa, és a két lány) csodálattal nézték karcsú testét, kegyetlen-elegáns fogazatát, nemes idomait.

A zsákmány számára a közvetlen közelben egyelőre csak egy kis vödör volt: a törpeharcsáknak elégnek is bizonyult. De mivel ezt a csodálatos jószágot, ha fért volna, sem akarták volna a kisvödörbe kényszeríteni, a lányok visszaszaladtak a haltartó hálóért az autóhoz. Mire visszaértek diadalmasan a haltartóval, az apa ott állt egymagában, üres kézzel, tanácstalan arccal, és a hal sehol. Egyből nekiszegezték a kérdést:

- Hol van a süllő?

És ekkor hangzott el az a bizonyos, emlékezetesen lehetetlen válasz:

- „Megmostam”.

Pár pillanatig mind csendben álltak, annyira abszurd volt a helyzet. A gondolatok, képtelen kérdések csakúgy cikáztak a fejekben. Majd az apa lassan elmagyarázta a helyzetet: a kishálót a süllővel együtt feljebb vitte pár lépéssel a víztől, majd – jobb híján – letette a homokba. A strandrésztől nem messze voltak, így nagyon homokos volt a part. Szegény hal – ahogy az a partravetetteknél el is várható, - mi mást tehetett volna, mint vergődő ugrálásba kezdett. Dobálta hát magát a homokban, s mint aki egy rossz „rántott” jövőt sejt, szépen bepanírozta magát a homokba, hogy már szinte felismerhetetlenné vált. Érdes-vizes testére úgy tapadt a homok, mint lisztbe, majd tojásba mártogatott megtisztított halra a zsemlemorzsa-panír. Az apának pedig az a nagyszerű ötlete támadt, hogy mire lelkes lányai visszatérnek, újra felvirágoztatja a halat, hogy az teljes nemes megjelenésével üdvözölhesse őket.  Így jött az ötlet, hogy a folyóban gyorsan tisztára mossa a halat.

Csak azt nem vette számításba, hogy a vízben bizony a hal lesz az ügyesebb, és az ajándékba kapott szabadság-lehetőséggel élve hihetetlen gyorsasággal elszelelt… Máig emlegetik a sztorit, de azért a lányokban a mai napig él a kérdés: tényleg véletlen, és meggondolatlanul döntött úgy, hogy „megmossa” a halat? Vagy csak megesett a szíve a méreten aluli halon, és gyorsan visszaengedte őt, mielőbb a gyermekek esdeklő tekintettel könyörögtek volna, hogy vigyék haza?.. Az apa a mai napig állítja - ha restelkedve is - hogy nem volt benne ilyen szándék…

És ez csak a kezdet, mert ha elindulnak a házi ugratások, mindenkinek van mit felróni…

Például ott van ugye az anya, aki példátlan olvasékonyságáról híres (igen most találtam ki a szót, de megtartom, mert tetszik…). Ő a legképtelenebb helyeken és időpontokban képes olvasni. Éjnek évadján ott ült a nappaliban, vérben úszóan fáradt szemekkel, mert a könyv letehetetlennek bizonyult. De előszeretettel ül be a kádba, vagy a mellékhelyiségbe is olvasni (mindig be van készítve 2-3 könyv, hogy lehessen válogatni hangulat szerint..). Ha az ember már fél órája vár, hogy bejuthasson valamelyik helyiségbe, kedvesen be kell kiáltani neki:

- „Lapozáááás!”

A legképtelenebbnek mégis a kádban olvasását tartom, amelyet ugye éjnek évadján végez, és alvással kombinál. Ha tehát az ember éjszaka kibotorkál a fürdőbe, és látja a felső résen, hogy ég a villany, legokosabb, ha erőteljesen kopog az ajtón. Ilyenkor rendszerint a következő történik: a víz akkorát csobban, mintha türelmetlen potykát dobtak volna bele, az anya pedig a hirtelen felriadtak ideges hangján egyből felkiált: „Nem aludtam!!!” Ilyenkor aludt..

Az aluszékonysága és álmodóképessége egyébként szintén elképesztő, és remek cukkolgatásokra ad okot. Nem narkolepsziás, hiszen munka közben, vagy épp evés közben nem alszik el. De szinte bármi más közben képes egyik pillanatról a másikra elaludni. És ami a legkomolyabb a dologban, álmodik is! Ez a család megrögzött társasjátékozó. Scrabble, kártya, Gazdálkodj okosan!, vagy más játék, bármi jöhet. Mindenki lelkes, az apa azonban mintegy előre sejtve a jövőt, mindig konokul nekiszegezi az anyának a játék előtt: „De csak ha nem fogsz elaludni!”

Ő azonban egészen elképesztő módon már a harmadik körben el-el szundít néhány pillanatra, mikor épp nem ő jön. Ilyenkor valaki rászól, ő meg vagy közli, hogy nem is aludt, vagy felidézve a hirtelen jött és tovatűnt álomképet, ilyeneket suttog: „cukros kötényke” vagy „de mit keresett ott az a ló?”.. Olvasás, filmnézés és internetezés közben is rendszeresen iktat be alvó-szüneteket. De aludt már el képnézegetés, macskasimogatás vagy írogatás közben is. A legelképesztőbb mégis az volt, mikor egy langyos délután a buszon ültek, lánya szólt neki, hogy a következő megállónál kell leszállniuk, de még annál a kereszteződésnél kapnak egy pirosat. Ekkor az anya álmatagon közölte, hogy:

- Akkor alszom egy picit. - Azzal a következő pillanatban már ott aludt édesdeden, a lány pedig alig hitt a szemének. A lámpa zöldre váltott, felkeltek, de az anya még közölte álom-foszlányát: „olyan nagy és kék volt a víz!”…

Az anya egyébként híres még lelkesedéséről úgy általában minden iránt, amiről valaki elkezdi győzködni, hogy milyen finom/praktikus/egészséges és általában milyen jó dolog. Gyermeki lelkesedéssel tud hát vágyakozni az ilyen dolgok után, akkor is ha egyébként már kóstolta az adott ételt, italt, csak éppen azóta már elfeledkezett róla.. Ilyenkor nagyot sóhajtva mondogatja: bááárcsak egyszer én is megkóstolhatnám!.. S ha az ember céloz rá, hogy bizony már megkóstolta a múltkor, heves tiltakozás fogadja: éééén, én még soha, az valaki más lehetett!..

 A nagyobbik testvért minden bizonnyal a felébreszthetetlenségével cikizték a legtöbbet. Ez ugyanis hajdanán olyan képtelen küldetésnek bizonyult, hogy a családtagok egymásnak passzolgatták át a feladatot. Az ébresztés a következőképp zajlott. AZ ember először elszántan, de – még kedvesen – odament az ágyhoz. Jó reggelt kívánt, megsimította a lány haját, arcát, és közölte, ideje felkelni. Na, ez a lehető legfeleslegesebb lépés volt, ugyanis nyilvánvalóan az alvó mit sem érzékelt belőle. Ekkor jöhetett a kicsit határozottabb fellépés: a rázogatás, függönyelhúzás, hangosabb szólongatás. Erre már általában reagált: mérgesen morgott valamit, és befordult a fal felé, fejére húzva a takarót. Mit volt mit tenni, az ébresztő megpróbálta lehámozni róla a takarót és jobb belátásra téríteni, minekutána agresszív (rugkapáló) ellenállásba ütközött, így feladta és magára hagyta a lustaságot. AZ egyetlen hatékony módszernek az bizonyult, ha valamelyik háziállat is besegített az ébresztésben. Azt ugyanis még félálomba is észlelte, ha egy vétlen nyuszi vagy egy macska sompolygott oda..

Ki tudja, hogy korának, vagy a nagyvárosi pörgős életnek, vagy szimplán a munkahelyeknek köszönhetően, de mára kinőtte ezt a lehetetlen tulajdonságát, hisz hét közben, mint mindenki, ő is kénytelen időben kelni. De jajj annak, aki ezt a hétvégén is elvárná tőle!...

Ezt az idősebb testvért egyébként (termetének és hamvas arcának köszönhetően) gyakran nézik kiskorúnak, noha jócskán betöltötte már a 18-at. Ami még hagyján lenne, ha nem lenne dohányzó, és nem szembesülne nap mint nap a ténnyel, hogy gyereknek nézik. Mikor láthatóan őnála jóval fiatalabb eladók kérik el a személyi igazolványát (vagy ne adj isten jelenti ki kérdés nélkül, hogy 18 éven alulinak, tehát neki nem adhat dohányterméket), valahogy mindig felmegy benne a pumpa - különösen ha épp nincs nála semmilyen irat. Ilyenkor borzasztóan fel tudja húzni magát, ami -lássuk be, - elég szórakoztató tud lenni...  De hát ez van, és míg "baba-arca" ilyen megtévesztő képet nyújt, kénytelen lesz még elviselni ezeket a viszontagságokat..

A kisebbik lánynak is vannak lehetetlenségei, például hiányzik belőle az a mások számára igen primitív, egyszerű tulajdonság, hogy képes legyen normálisan megsózni az ételt. Süt-főz alap szinten, amennyit kell, több(-kevesebb) sikerrel, de valahogy ezt a folyamatot mindig elhibázza. A só egyszerűen vagy kevés, vagy sok, de sose megfelelő. Ráadásul a főzés közbeni kóstolás sem segít, mert rendszerint az első mohó falattal leégeti nyelvét, és onnantól kezdve nem érez ízeket.. Az ő legfőbb képtelensége egyébként még szintén gyerekkorából származik, amikor is nem volt hajlandó megenni a gombát. Méghozzá a következő érv miatt: „mert csíkos”.

Szóval, bár a két lány sem egyszerű eset: a nagyobb a lobbanékony természetével, és a kisebb aki olykor a nagy rötyögések közepette brekkenő-mekkenő hangokkal tarkítja repertoárját, azért mégis azt gondolom, hogy a szülők teszik csak fel a pontot az i-re… És azt mondom, éljenek a nem tökéletes emberek és történetek, mert nélkülük unalmas lenne a világ!

A Delejes embörnek nyilván volt valami hivatalos polgári neve is, de bennem csak mint fogalom maradt meg az ő személye, sőt azt kell mondanom, személyi kultusza. A hagyományos mesélés kedvéért adjunk neki mégis egy szép böcsületes nevet, legyen ő Józsi.

Szép langyos tavaszi nap volt, amikor is felkerekedett a család, autóba vetettük magunkat, és megcéloztuk Csanádapácát, nagymamám és unokatesómék faluját. Már az utazás sem volt mindennapi. Mivel autója sem nővéremnek, sem nekem nincs, a vezetés művészetét (melyben az ő tehetsége fényévekkel jobbnak bizonyul az enyémnél..) csak „otthon”, az ilyen családi kiruccanáskor tudjuk gyakorolni, a ’mi autónk’kal. Így volt ezen a napon is, nővérem közölte, hogy ő vezet, majd az oldottabb csevej érdekében (elvégre mi tesók se gyakran találkozunk, hogy kibeszéljük az ügyes-bajos dolgainkat), indítványozta, hogy üljek mellé az anyós-ülésre. Anyukámról tudni kell, hogy a gyomra és lelke mindig is rosszul viselte a hátul ülést, de ez alkalommal mégis megfűzhető volt, és vállalta Apuval a hátsó ülést. Ekkor felüdültünk azon a puszta tényen, hogy mekkorát fordult a kocka, most ők a gyerekek, így rövid kis utazásunk során így is viselkedtünk. Hátraszóltunk ősöknek: „szépen kapcsoljátok be a biztonsági övet gyerekek, és ne rosszalkodjatok! Legjobb lesz, ha csendkirályt játszatok! Aki nyer, az majd kap a mamánál süteményt!” Persze a dologhoz hozzátartozik, hogy nagymamámnál – mint minden valamirevaló nagymamánál – nem lehetett nem degeszre enni magunkat. A levesei hét nyelven beszéltek, aztán azok a húsok tepsiben sült krumplival, hát valami isteni volt. És mintha mindez nem lenne elég, ebéd után rögtön jött valamilyen sütemény. Mi ilyenkor – ez volt a forgatókönyv – szépen elteltünk, és beültünk, -feküdtünk a forma-1 elé, merthogy rendszerint vasárnapra estek ezek a családi napok. A forma-1 közben aztán – volt, aki már a beharangozóján, de a legéberebbek is az első húsz perc környékén – szépen lassan elszundítottunk. Ebből a jóllakott kábulatból rendszerint arra ébredtünk, hogy elkészült az újabb süti, vagy kalács, és gyertek gyorsan, egyetek, amíg meleg. Nem volt mit tenni, mindent végig kellett enni, már csak azért is, mert minden isteni finom volt. A rétesek, pogácsák, krémesek, gyümölcsös sütik váltogatták egymást, végül ’kegyelemdöfésként’ jött a fagyi, ami rendszerint a kert végében termett málnából készült.. Végül este még mamámnál bevacsoráztunk, majd indultunk haza, és az egész utat végigszuszogtuk, felemlegetvén az isteni ételeket, és közben nagyokat sopánkodva, hogy mennyire belaktunk..

Gondoltuk, ez a nap is hasonló forgatókönyv alapján fog telni, de mekkorát tévedtünk!.. Az út jó hangulatban telt, a ’gyerekek’ is jól viselkedtek a hátsó ülésen. Az ebéd hamar lezajlott, ahogy illik – mindenki agyon ette magát, és harsány jó hangulat uralkodott. Hanem aztán jött a meglepetés, délutánra ugyanis „program” volt kilátásban. Először jött egy idős néni, aztán nem sokkal később egy második, majd egy harmadik is. Már ekkor határozottan foglalkoztatott minket a dolog, mert a vak is látta, hogy itt bizony készül valami. A konyhát kissé átrendezték, behoztak pár plusz széket, hogy szépen körbe lehessen ülni. Hamarosan ott volt a fél falu minden nőnemű teremtése 70 fölött. És az asszonyok vártak. Várták AZ EMBERT. Próbáltuk kifaggatni a mamát, hogy ugyan mégis miféle ember ez a Józsi. Annyit sikerült kiderítenünk, hogy valamiféle spiritiszta, aki itt az egész falut meggyógyítja, megfiatalítja. Ekkor már tudtuk, megérzésünk igaznak bizonyul, itt bizony MŰSOR lesz…

És megérkezett Józsi, a ’delejes embör’. Ránézésre úgy egy negyvenes pasi lehetett, tisztességes sörpocakkal, és behízelgő arccal. A hívei ekkor már szépen körbeültek és áhítattal várták a mestert. Mamám – bár nem mondta – láthatóan igen büszke volt rá, hogy épp az ő házában van az összejövetel. És Józsi megkezdte hókusz-pókusz mutatványát. Az állítólagos természetgyógyász (ha esetleg tényleg volt ilyen papírja, azzal csak szégyent hozott a szakmára..) saját - nem túl szerény - álláspontja szerint mindent igen hatékonyan kezelt: betegséget, fáradtságot, fájdalmakat, gyengeséget, öregséget. Alig akartunk hinni szemünknek, amint az asszonyokat sorra lekezelte, és tömte beléjük a manipulatív rizsáját egyre képtelenebb dolgokat és bókokat hangoztatva. Az asszonyok pedig itták minden szavát, és bólogattak teljes odaadással, szájtátva.

A delejes embör masszírozott kezet-lábat-nyakat-vállat, kinek mije fájt – ebben végül is még nem is találtunk semmi kivetnivalót. Az már jóval furcsább volt, hogy hozott egy lavór vizet, szórt bele valami csodaszert (nyilván valami legsemlegesebb és legolcsóbb por-állagú anyagot, én konyhasóra tippelek..) és abban fürdőztette a meglett asszonyok lábát. A lavórt aztán néha továbbadták, hogy mindenki lógathasson kedvére. A produkció legbizarrabb része akkor következett, mikor a delejes ember egy poharat kért. Bár sejthető volt mire készül, mégis hitetlen tágra nyílt szemmel figyeltük, amint megmeríti a poharat a – mondjuk ki – lábvízbe. Lassan emelte szájához, eközben mi csendben, némely undorral összenéztünk. Minden szkeptikus (unkatesók, és rokonok határozottan 70 alatt)  pillantásában láttam a riadalmat és a reményt, hogy „csak tán már nem akarja tényleg meginni?!”. De ennél kéjesebb volt. Nem pusztán itta, egyenesen ízlelgette. Mint borszakértő a minőségi itókát, először szemrevételezte, körbe-körbe forgatta átszellemült arccal figyelve. Majd orrához emelte, s lapát kezével elbűvölve legyezte maga felé és kipirult izgalommal arcán, szagolgatta a vizet. Ezután szájához emelte, és épp csak egy pindurka kortyot vett szájába. Ott aztán kigúvadt, de elégedett szemekkel pásztázva csodáló közönségét, ízlelgetni kezdte, nyelvével csettintett is párat. Mondta, hogy jó, jó, alakul már, de lesz ez még így se... Megint előkerült a csodaszer, majd újabb asszonyság kapta meg a megtisztelő lavórt, áztatás céljából. Míg ő ázott, addig a következő páciensen fiatalító műveleteket hajtott végre Józsi, a delejes. Egy felirat nélküli flakont vett elő, melyben újabb – ezúttal krém állagú – csodaszer került elő (én babakrémre tippeltem, emlékszem).. Ekkor, körkörös, mézes-mázos mozdulatokkal áldozata ábrázatára kente a csodaszert az embör, és közben bizonygatta, hogy az asszonyság arca percről- perce egyre csak fiatalodik, ráncai felszívódnak, arca kisimul, tekintete egy húsz évesével vetekszik, és a férje-ura fel sem fogja ismerni. Míg mi hullámokban fel-feltörő nevetésünket igyekeztük leplezni, és különböző grimaszokkal és krákogásokkal álcáztunk, addig az öreglányok – alig hittünk a szemünknek – itták a jóember szavát, és bólogattak bőszen.

- Nicsak Bözske, hát fiatal lány korodba néztél így ki utoljára.

- Én mondom, eltűntek a ráncok, mint egy húsz évesé, olyan szépen ragyog a bőröd!..

Én ezen a ponton nem bírtam tovább, és lesütött pillákkal kiléptem a gangra.  Mivel a család jó része - élén a fiatalokkal – dohányzik, találtam társaságot is magamnak. Kettő- hármassával szöktünk ki levegőzni, hogy kibeszéljük a delejes embört, és megvitassuk, hogy ezeknek a szegény asszonyoknak valóban elmentek-e otthonról, hogy így olvadoznak ettől a nyájas-kamuermbertől… Elképedésünket horkantással, és nyerítés-szerű vihogással kísértük, miközben felidéztük a bent látottakat…

Hamarosan visszalátogattam a konyhába, de a látványra ismét nem voltam felkészülve. A jóember lapáttenyerével ezúttal anyukám derekát dögönyözte, aki könnyes szemmel és szörnyülködő-segítségkérő arccal meredt ránk. Mint utóbb kiderült, a jóember meghallotta, amint anyum szóvá tette a szomszéd szobában, hogy ma reggel kicsit fájt a dereka, és Józsi azon nyomban szükségét érezte az életmentő kezelésnek. Anyu finoman tiltakozott, és igyekezett bizonyítani, hogy már teljesen jól van, de nem volt visszaút, a delejes leültette, és minden fizikai erejével azon volt, hogy megnyomorítsa az anyámat.. Mikor úgy negyed óra múlva kegyelmet kapott, felállni alig tudott a fájdalomtól, majd Józsi elégedetten közölte, hogy az jó, akkor használt a kezelés, holnapra már emlékezni sem fog a fájdalomra. (másnap be kellett vinni anyut a rendelőbe, és az orvos kétféle gyulladáscsökkentőt írt fel a szétkínzott derékra, ami még napok múlva is hasogatott..)

Ezután a porondmester újra lábvíz-tesztet végzett, és ezúttal már nagyon elégedett volt az eredménnyel, ízlelgette, kortyolgatta, és mindenkinek felajánlotta, hogy kóstoljuk csak meg. Néhány asszony bele is kóstolt, láthatóan elégedettek voltak, hogy ezúttal még közelebbről is részesei lehetnek a csodának. A delejes ezután még egy ideig bölcs tanáccsal látott el mindenkit, fejük, lábuk és további fájó részeik fölött elhivatott fejjel körözött és hókusz-pókuszolt, ezzel – amint állította – oda összpontosította a megfáradt test minden energiáját, mely ezáltal feltöltődve megerősödik és megfiatalodik. Mikor mindenki megkapta a maga babakrém-adagját arcára, kezére, lábára, bütykeire, kiáztatta lábát és spirituálisan felöltődött, a szeánsz véget ért. Az asszonyok egyesével hozzájárultak. Hajbókolva köszönték, hogy Józsi segített rajtuk, és megkérdezték, mivel tartoznak a kezelésért. Miután Józsi embörünk hosszasan taglalta csodaszerei ritka voltát, nehéz beszerzését (sok hozzávalót külföldről importál, és egy régi titkos recept alapján készülnek!...) jótékony mosollyal közölte, hogy adjanak csak annyit, amennyit tudnak, amennyit megér nekik egészségük, megfiatalodásuk. Így hát a fél falu asszonysága 70-en felül szépen letejelt a delejesnek, fél nyugdíját otthagyva – ha nem többet – és izgatott reményteli hangon kérdezték, hogy ugye eljön a következő héten is?..

Mi pedig azon tanakodtunk, hogy próbáljunk e nagymamám jobbik eszére hatni, vagy ne is erőlködjünk?… Azt mindenesetre elhatároztuk, hogy soha többé nem jövünk delej-napon..

Mikor apu meghozta a „komodor” gépet, egyből tudtuk, hogy valami borzasztón menő dolog került a birtokunkba, a modern technika legfőbb vívmánya. Nagy izgalommal néztük, ahogy a kis magnó-szerű masinába betette a szalagos kazettát (arról töltődött be ugyanis a játék vagy a program). Némi halk zúgás után, enyhén akadozva és szinte reménytelenül lassan bekapcsolta a rajzprogram. Ekkor találkoztam a mai – koránt sem menő és okos.. – PAINT program ősével. Áhítattal néztem, ahogy apu rajzol vele, és a tv-n, amire csatlakoztattuk a masinát – pár másodperces reakcióidő-késéssel kirajzolódott, amit rajzolt. Elképedtem, és alig vártam, hogy én is kipróbálhassam. És ennek is eljött lassan az ideje. Egymás után alkottuk Bogi, apu, és én a csodásabbnál csodásabb képeket: szögletes malac, kriksz-kraksz-házikó, eldeformálódott gomba, és társai. Ráadásul a gép már képes volt a mai „mentés” funkció alapjaira: megjegyezte ugyanis a legutoljára készült két rajzot. Csodálattal néztem, hogy kikapcsolás után, akár napokkal később, ha valaki látogató nálunk járt, apu elő tudta csalni a gépből az én rajzomat. Mindez addig tartott, míg meg nem alkottam AZ ELEFÁNTOT. Ez az elefánt valami tökéletesen sikerült: elégedett voltam arányaival, arckifejezésével, ráadásul akárki látta, nagyon megdicsérte. A rajzolás ezzel véget ért, ugyanis innentől senkit nem engedtem alkotni, nehogy felülírja az én csodálatos elefántomat, és az feledésbe merüljön… 

De ez még semmi, mert ott voltak rajta a játékok. A mai play station játékokhoz képest, szinte érthetetlenül „gagyi” és mai szemmel unalmas, egysíkú és élvezhetetlen grafikájú játékok, amikre akkor mint a számítógépes világ nagy alkotásaira, netovábbjára nézünk. Ó azok a szögletes figurák! Az a szaggatott mozgás. Ó, a pac-man, a házikó-festős játék, és a síelős! Hány délutánt ültem végig a Tv-re meredve, és várva, hogy én is sorra kerülhessek. (Persze, mivel én voltam a legkisebb, így a legügyetlenebb is, és mivel a szabály ez volt: mindenki egyet játszhat, aztán a másik jön; nekem mindig gyorsan letelt az időm, és újra csak várhattam..) Később aztán bejöttek az olyan igazán menő játékok is, mint a super mario vagy az észkerék, meg a paranoid faltörő.. De ez már másik korszak. ..

                Ennél is nagyobb csoda volt, mikor megvették a szülők az első színes tévét. Gyönyörű volt a képe, és a színek, és még ráadásul – mintha mindez nem lenne elég – volt hozzá távirányító! Ott, az ágyon fekve, vagy az asztalnál ülve lehetett nyomogatni, és váltogatni a csatornák közt (nem mintha akkoriban túl nagy lett volna a választék…). Ezt persze jóatyánk, mint férfiember nem is mulasztotta el soha, így többet láttuk a csatornaváltás villanását, mint bármelyik műsort…. Az oviban is elmeséltem a nagy hírt, és mivel sikerem volt vele, odáig mentem, hogy füllentettem is egyet, mintegy az álmaim-vágyaim netovábbjáról. A kis füllentő mondat, mely azóta családi szállóigévé vált, így hangzott: „Nekünk is lesz videjóóóónk!” A videó akkor még elérhetetlennek tűnt, és kevés magyar házban volt jelen. Én azonban, - azóta sem tudni, honnan vettem, vagy miért mondtam, de fennen hirdettem, hogy bizony nekünk is lesz!.., Mikor ez eljutott a szülők fülébe, elképedve dorgáltak meg, hogy hogy terjeszthetek ilyesmit, mikor világos, hogy nekünk olyanunk soha sem lesz, az csak a gazdagoknak van. Hát, volt is nagy örömködés pár évvel később, mikor végül mégis megvették az első videónkat. Egy új dimenzió nyílt meg ezzel előttünk. Mikor karácsonyra nővérem és én is kaptunk egy-egy üres videó kazettát (hogy azt veszünk fel rá, amit csak akarunk), vérre menő harcot vívtunk érte, hogy melyikőnk vegye fel másnap délután az „Én kicsi pónim” új részét..

                A lakótelepi lakásunk felépítése egyszerű volt. Beléptünk az előttünk hosszában elnyúló előszobába. Innen jobbra egy kamra, majd beépített szekrények voltak, balra pedig konyha, majd fürdőszoba. Szemben nyílt a „nagyszoba”, mely a szülők hálószobája volt, s egy kis polccal elválasztva ugyanez a szoba látta el a nappali funkcióját is. És innen nyílt balra a kisszoba, vagyis a két testvér kis birodalma. Az előszobában nem sok látnivaló volt, csupán egy kis beépített előszoba bútor, aljában a cipőkkel, tetején a kabátokkal és egy nagy tükörrel. Volt azonban ott egy misztikus tárgy, amit kezdetben tartózkodó csodálattal néztem. A telefon. Sokáig nem mertem beleszólni, csak nővéremmel rosszalkodtunk a háttérben, ha anyuék próbáltak valakivel beszélni. Ilyenkor belénk bújt a kisördög, hangosan visítva nyúztuk egymást, anyu közvetlen közelében, nehogy egy értelmes szót tudjon váltani nagyszüleimmel… Mikor anyu végső elkeseredésével kezembe nyomta a telefont: „Tessék, akkor beszélj nagyapáddal”, egyből zavarba jöttem és megkukultam. Nagyapa kérdéseire – melyek nem túl szerencsésen eldöntendő kérdések voltak – pironkodva ráztam a fejemet függőleges megerősítő vagy éppen nemleges, vízszintes irányba..

„Jól vagytok, kis unokám?” – lelkes bólogatás. „Itt vagy, hallasz?” – újabb bólogatás. „Valami baj van?” – tagadó fejrázás. Majd anyu megadóan visszavette a kagylót.

Egyszer aztán mégis megbarátkoztam a telefonnal, olyannyira hogy onnantól mindig lelkesülten kaptam fel a megcsörrenő eszközt, magabiztosan közölve – nem törődve azzal ki beszél, és kit keres: „Halló, nincs itt!” – e mondat szintén szállóigévé vált az évek során. És a további kellemetlen szituációk elkerülésének érdekében következő karácsonyra játék telefont kaptam, melybe lelkesen ismételtem el újra és újra kedvenc mondatomat: „Halló, nincs itt.” Jószüleim előszeretettel aggattak rám ekkor egy szakmát: „Milyen jó titkárnő lesz!” – végül is, olyan nagyot nem tévedtek..

                Ekkor még nem sejtettem, hogy családunk birtokába még mennyi féle vívmány fog kerülni az évek során. Ott volt a tetrisz, az ősi játék, mely a család tagjai közt kézről kézre járt esténként, hogy ádázul megdöntsük egymás rekordját a három játék (ennyi volt az első tetriszünkön ugyanis) valamelyikén. Ott volt a kakukkos óra nagymamámnál, ahol a kakukk egyre többet betegeskedett, és volt, hogy kijőve házikójából csak ennyit szólt, ka-kukk, ka- , azzal elhallgatott, s úgy marad szegény, nyitott szájjal, s én néztem elkeseredve szegény madarat: nem elég, hogy bebörtönözve tölti egész életét, most még kicsiny szövegébe is belesült…  Ott volt aztán Csöpi, a trabantunk, a mi saját első autónk (amelyen évekkel később földúton tanulgattam a vezetést. És a sok-sok lefulladás és újraindítás után megtanultam, hogy aki egyszer egy trabanttal el tud indulni anélkül, hogy leállna a motor, az bármivel el tud…)

                Mindazonáltal a legtöbb bosszúságot – számomra legalábbis – az első nyomtatónk okozta. Először persze ő rá is, mint minden új kütyüre, áhítattal néztem. Úgy éreztem megint nagyot nyitottunk a világ felé, hát ki tudom nyomtatni itthon, saját kezűleg amit írtam, rajzoltam, hát mi ez, ha nem fantasztikus lehetőség?! A nyomtató szörnyen lassú és hangos volt – de ezt akkori szemünkkel, fülünkkel még nem tudtuk (viszonyítás híján), gondoltuk ez vele jár… Nem is lett volna különösebb problémám, ha a számítógép nem épp az én szobámban kapja becses helyét. Mikor az új házba költöztünk, egy ideig a nagyobbik szobában laktunk ketten nővéremmel. Majd az utolsó szobát is felturbózták apuék, átalakítván egy helyes „tini-kuckóvá” testvérem számára, én pedig maradtam a nagyszobában, és élvezhettem az óriási birodalmamat. De nem sokáig… A szobámra ugyanis úgy néztek a többiek, mint legnagyobb (és egyesek szerint) kihasználatlan területre. Így annak rendje és módja szerint raktárként használták…

Kezdetben bepakolták anyukám háromajtós böhöm, nagy szekrényét (mondván: „hát nem elfér?!”) de egy szót se szóltam, pedig még csak nem is én pakolhattam meg kedvemre, hanem olyan felesleges ruhákkal volt tele, amiket soha senki nem hordott.. Ráadásul kiszámíthatatlan időpontokban kinyílt az ajtaja, mikor egyszer csak nem bírta tovább a belső feszültséget – de olyan vészjósló nyikorgással, amilyet csak horror-filmekben hallani. Nem tiltakoztam akkor sem, mikor a számítógépet az én szobámba szállásolták el (sőt, lássuk be, ezt kimondottan menőnek találtam.. :D) Az már jobban zavart, hogy a ruhaszárítók is az én szobámban kaptak helyet. Valami felemelő érzés volt, mikor a hétvégi nagymosások idején két szárító is terpeszkedett szobámban, melyek körül csak óvatosan sasszézva lehetett szlalomozni, mert amint hozzáértem, úgy potyogtak róla az apróbb ruhadarabok, mint karácsonyfáról a tűlevelek szaloncukor-csenés után.. Ennek az aggodalmamnak már hangot is adtam, de annyival kellett beérnem, hogy csak ősszel, télen és tavasszal kell elviselnem, mert nyáron majd kint teregetünk. Hálelúja..

A szobámba került a fotelágy is, mert hova máshova, a hintaszék (ugyanezen okból), az íróasztalon túl ugye egy számítógépes asztal, meg még egy kis asztal, és a felesleges székek (otthoni szobámban még most is három asztal, és hol három, hol négy szék áll; hogy kiknek a részére, az számomra is rejtély..) Mikor éreztem, hogy a bezsúfolt bútorok hatására szobám lassan teljesen elveszíti valódi identitását, buzgó dekorálásba kezdtem. Minden újságból vagdostam ki a vicces-jópofa képeket,  a menő sportolók képeit, az aranyos állatos fotókat, és lelkesen tapétáztam velük falat, szekrényt, asztalt, amit értem.. Az ősz beköszöntével azonban megkaptam a házi botanikus kertünket is. Legnagyobb szerencsémre anyum válogatott gyűjteménnyel rendelkezik: kaktusz, fikusz, muskátli, és a többiek katonás sorokban sorakoztak a szobám minden addig szabadon hagyott pontján. Ráadásul nem elég, hogy meg kellett tűrnöm jelenlétüket, olykor még megrovást is kaptam érte, hogy elnézem, ahogy valamelyik kókadozik, és nem locsolom meg.. (a virágtartásban egyébként a későbbiek során sem értem el nagy sikereket..). De mindez semmi volt a drága nyomtató áldásához képest…

Én, mint - ha nem is tehetséges, de –szorgalmas gyermek szépen betartottam a délutáni tanulás, esti korán fekvés íratlan szabályát, hogy másnap ne úgy üljek az iskolapadban, mint azon zombi-tekintetű osztálytársaim, akik megnézték az összes esti filmet, amíg csak volt műsor… Valami okból azonban ez nem mindenkit hatott meg. Ha jóatyámnál egész délután váltogatták egymást a tanítványok, és kora este jutott addig, hogy a másnapi óráira felkészüljön, akkor talán nem meglepő, hogy csak azután ült le a gép elé, bepötyögni a napi költségvetést (ezt egyébként mindig is fanatikusan vezette, gyűjtötte, csoportosította, és évek szerinti felbontásban tartotta egy-egy cipős dobozban)…  Emlékszem, mikor egyszer elgondolkodtam az egyik horgászbotomról, hogy 4 vagy 5 évvel azelőtt kaptam, erre apu belevetette magát a cipős dobozokba, és néhány perc múlva napra pontosan megmondta a vétel időpontját. Elképedve, és egy kicsit büszkén néztem kimutatásaira, és akkor elhatároztam, hogy „ha majd nagy leszek”, én is ilyet fogok vezetni.. Ez a kísérlet rögtön akkor dugába dőlt, mikor eljöttem otthonról és első költségek után megvontam a vállam: majd holnap összeírom.. > Ez a hozzáállás azóta is megmaradt, minden új „kezdetkor”, azaz minden albérlet-váltáskor elhatározom, hogy na, majd mostantól… Hát, egyelőre még mindig nincs rendszer a számláim közt, de talán majd a következő lakástól!...)

A géphez tehát este ült le apu bepötyögni az adatokat, majd felzendült a nyomtatónk lassú, de ádáz zakatolása. Eleinte még rendeltetésszerűen, és akkor, amikor kértük rá (ekkor még nem tudtuk, milyen szerencsénk van..) Később aztán elkezdett fura dolgokat művelni. Valószínűleg mindenki hallotta már milyen elviselhetetlen-kétségbeesetten tud nyüszíteni egy nyomtató, ha begyűri a papírt. Ez nálunk lassan napi rendszerességgel történt meg, de számomra mindig a legváratlanabb pillanatokban, hiszen igyekeztem a számítógépes történésektől függetlenül élni a kis életemet a szobámban. Ehhez képest nővérem, (akinek hozzáállása az iskolához, és az órákra való készüléshez fordított arányosságban állt az enyémmel) valamiért mindig hajnalok hajnalán érzett késztetést, hogy az este elfeledett dolgokat kinyomtassa. Nincs is annál szívmelengetőbb, mint a fűrészelő nyöszörgés hangjára kelni, amit ilyenkor drága nyomtatónk produkált.. De ez még mindig nem minden. A nyomtatónk legrosszabb tulajdonsága, (amit egy-két év alatt  fejlesztett ki) az az volt, hogy akkor nyomtatott, amikor ő akart… Tehát, mi elkészítettük a kis nyomtatni valónkat, megnéztük a nyomtatási képet, beállítottuk a  beállítani valókat, ráklikkeltünk a nyomtatásra, majd vártunk.. Vártuk a csodát. Ami néha eljött. Néha nem. Jöttünk a házi megoldásokkal. Újra rákattintottunk, vártunk. Kikapcsoltuk, bekapcsoltuk a nyomtatót, vártunk. Olykor a nyomtatásra várakozó listát felfüggesztettük, kitöröltük, újra megpróbáltuk, vártunk. Kikapcsoltuk az egész gépet, bekapcsoltuk, vártunk. Kihúztuk a nyomtatót, visszadugtuk, vártunk. Ilyenkor (ha nem épp ő ült a gépnél) elordítottuk magunkat:

„Apu, már megint nem akar nyomtatni!” – erre ő felbőszülten, de minden akarattal felvértezve jött, hogy lefussa  ugyanezeket a köröket, értetlenkedő sziszegésekkel kísérve. Ha sikerrel járt, diadalittasan nézett („nem tudom ti mit nyomkodtatok, de máskor ezt kell csinálni!” vagy „nekem mindig működik”), ha nem sikerült, maradt a sziszegés, és a tanács: hát, akkor próbáljátok meg újra. A nyomtatónak viszont ez nem volt elég. Annak ellenére is, hogy a nyomtatni valók listájából kitöröltünk mindent (!..) egyszer csak, percek, órák, esetleg napok múlva úgy döntött, elég erőt érez magában, és nyomtatott. Nem hatotta meg olyan tényező, hogy éjszaka van és más aludna; vagy éppen nappal van, és tanulna, esetleg tanítana valaki… Ő egyszer csak úgy döntött. És nyomtatott, nyomtatott kitartóan, több példányban, egyes oldalakat különösen preferált és újra is újra elénk tárta, lám, ez itt most, tőlem, nektek, mert én értetek vagyok kedves család, a ti nyomtatótok…

Történt egyszer, hogy egy gimis osztály kirándulásra ment. Az ifjoncok a kirándulástól jó kis kalandokat, emlékezetes sztorikat, kalamajkákat vártak. Örültek, hogy végre nem kell jókislánynak/-fiúnak lenni, hanem kitombolhatják magukat.. Már csak azért is, mert a csapat amúgy igenis jóeszű rendes fiatalokból állt, akiknek voltak jó kis álmaik, terveik; szóval nem amolyan sokat megélt, züllött rosszarcú huligánokat kell elképzelni.

A célállomás a Balaton partja volt, bár a történet szempontjából akármi is lehetett volna :D Miután a csapat megérkezett és nappal még megtette a „kötelező múzeum-túrát” jöhetett a készülődés az estére.

 Mikor Gida belépett a szobába, meglepő látvány fogadta: két – egyébként jól szituált, eddig csendes-rendes – barátnéja: Cserivirág és Irón épp bőszen nyakalt holmi borocskát. Gidát meglepte a szitu, azt se tudta, honnan kerülhetett elő az itóka, de gondolta, ő is megkóstolja a biztonság kedvéért. A kóstolás olyan jól sikerült, hogy később igazi kihívásnak bizonyult a házi „Ki tud a legegyenesebben menni?”- verseny.

Mindeközben zajlottak az események: a többiek sem ültek kártyázgatva, szotyit majszolva.. Egy ablak kitört (melyet - akkor úgy tűnt, hogy nagyon hitelesen - pótoltak egy odapasszírozott nagypárnával), egy fényképezőnek lába kélt, és befogadtak a csapatba egy óriási kövér patkányt: Bebét. (Bebét valójában senki sem látta, de neszt hallott a valaki, amit egyből egy állatnak tudtak be, akit onnantól kezdve lelkesen etettek kis, földön hagyott falatokkal a lányok).

Gida is jött- ment, próbálta követni az eseményeket, és egyszeriben megint a korábbihoz hasonló meglepő látványban volt része. Irón és Cserivirág immár túlontúl jó hangulatban dőltek-mentek, a társaságukban egy kisebb üveg vodkával. (Hogy ezek az italok honnan, kitől kerültek elő, az egyébként rejtély; valami huncut terülj-terülj asztal lehetett a háttérben)..

Gida felismerte a helyzet komolyságát: ennek a fele se tréfa, jobb lesz odafigyelni a barátnőkre, nehogy még utóbb valakinek valami baja essen. Gida önfeláldozósága odáig terjedt, hogy hősiesen elfogyasztotta a maradék vodkát, hogy a másik két lánynak már ne juthasson belőle. Gida ezt követően egy új dimenzióba került, melyből emlékei másnap is csak részletekben, homályosan tértek vissza.

Az elfogyasztott alkoholmennyiség hatására persze beindult a fecsegőkéje, és úton-útfélen magyarázott mindenkinek. De még ez sem volt egyszerű, ugyanis a kirándulást megelőző napon Gida besegített egy kis szöveg-gépelésben, mely valahogy hosszúra nyúlt, és rendesen lezsibbasztotta a lány agyát. Minek következtében, kótyagos agya elkezdte kutyulni a jelen történéseket az előző este hosszú gépelős óráival, Gida pedig elkezdett „legépelős-nyelven” beszélni.. 

Így jöhetett többek között az „Úristen, te meg mit ittál?” kérdésre a következő válasz: „bor szóköz vodka enter”.

Gida azonban még így is precizitásra törekedett, nem feledkezett meg az írásjelek, nagybetűk elmondásáról sem, sőt a nehezebb (na jó, szóval akkor éppen nehezebbnek tűnő) szavakat le is betűzte meglepett közönségének.

Gida közben el-eltűnt a színről, legközelebb akkor lehetett hallani róla, mikor a mellékhelyiségből magyarázott (kiabált) kifelé bőszen, hogy ő biza beszorult. Bár egykettőre ott volt a segítség, Gidának semmi kedve sem volt megvárni (nehogy lemaradjon valami jó kis történésről), és gondolta, újabb hőstettre szánja el magát: simán kimászik ő a wc-ajtó tetején. Így is lett: wc-re felállni, ja igen, előbb hajtsuk le a tetejét, wc-papír tartó: a legjobb lépcső, hopp letört, nem baj, már úgyis elrugaszkodott, fenn, az ajtón, és máris egy elegáns földetérés – helyetti placcsanás, de ép bőrrel megúszva...

Közben aztán újra odakeveredett Irón és Cserivirág, így együtt döntöttek úgy, hogy kiszellőztetik a fejüket egy kis sétával. Hármasban kullogott a díszes társaság és méghozzá igen intellektuális módon. Legalábbis ők meg voltak róla győződve, hogy színjózannak tűnnek, és mennyire jól álcázzák a szalonspiccet (bár már az is rejtély, hogy ki előtt próbálták ezt megjátszani). Gidát azonban már nagyon támogatni kellett, így meggyőzően, erőteljesen sugallták neki barátai, hogy talán jobb lenne lepihennie.  Ő egy ideig hajthatatlanul pezsegni akart, és magyarázott, de végül beadta a derekát. Az azonban még pityókás állapotában is világos volt, hogy alvás előtt fogat kell mosni. Így a következő szavakkal győzködte hosszasan értetlenkedő barátait: „sokkefe szóköz sokkrém!”

Mivel azok nem vették a lapot, Gidának magának kellett cselekednie. Hetykén kiöntötte sporttáskája tartalmát a szoba padlójára (nini, valami keksz is van benne – jó lesz Bebének!) és pár perc matatás után diadalmasan mutatta fel a célszerszámokat. Hitetlenkedve követték Gidát és egyengették az útját a fürdőszobáig (időközben felcsavarodott egy bogrács láncára, de minek állt oda az a bogrács?!), majd a fürdőszobába érve elegánsan és illendően megsikálta fogazatát. Legalábbis így hitte ő. A valóságban szétfolyatott egy tubus fogkrémet a nagy igyekezetében, hogy a kefére is menjen, majd felsikálta vele a fél arcát (de még a nyakára, a könyökére és a tükörre is jutott belőle) majd elégedetten tért nyugovóra (előzetesen még a csaknem kiürült tubust jól a zsebébe rejtette – nem tudni milyen okból – mindenesetre másnapra meg is kötött a krém egy nagy dudorban összpontosulva.

Másnapra Gida agyacskája olyan szinten volt lesokkolva, hogy egyáltalán fogalma sem volt a történtekről. Azt gondolta, egy nyugis, csendes este volt az előző, ugyanolyan mint bármelyik. Csak mikor már a harmadik osztálytárs kérdezte nagy érdeklődő-sajnálkozó arccal, hogy „Na, és hogy vagy? HOGY SZÓKÖZ VAGY?” – fogott gyanút, majd kezdtek neki derengeni a történések.. 

A későbbiekben aztán körvonalazódott számára is az este, azzal együtt, ahogy erősödött a fejfájása... Majd - miután térdéről, csuklójáról és nyakáról is levakarta az odaragadt fogkrémet - hamarosan megtette az ilyenkor szokásos logikus és elszánt kijelentést: "Soha többet nem iszok…"

Ahogy a kis kocsikázás után megérkeztünk a szállásunkra, először Ipeknek mutattak be. Ipek egy jól megtermett, mosolygós lány. Amikor először megláttam, ő egy nagy, gőzölgő kondér fölé hajolva tüsténkedett, amiből egyből azt a – hibás - következtetést vontam le, hogy ő a szakácsnénk. (Mivel még korábban nem voltam önkéntes táborban, nem tudtam, hogy szokott, vagy nem szokott lenni szakácsné ilyen helyeken..) Persze hamarosan megtudtam, hogy ő is ugyanolyan önkéntes, mint bármelyikőnk, csak mivel kicsit korábban érkezett, máris bevetette magát a feladatokba és az előkészületekbe. Ipek egy török lány, és noha én túl sokat nem kommunikáltam vele (mivel ő „csak” angolul beszélt, én meg ugye angolul nem nagyon), mindenképp pozitív tapasztalataim voltak vele. Ezt azért emelem ki, mert ahol dolgozom, sok külföldi megfordul és a törökökkel elég vegyesek itt a tapasztalataim. Tudom, hogy nem szép dolog általánosítani, de hát az ember csak annyiból tud ítélni és asszociálni és emlékezni, ahány emberrel eddig találkozott. Például én azért is éreztem fontosnak, hogy rólam a többiekben pozitív kép maradjon meg (mind a munkához, mind a többiekhez való hozzáállásom kapcsán), mert lehet, hogy volt, aki életében most találkozott először és utoljára egy magyar teremtéssel; akkor ne az maradjon már meg rólam („a magyarról” ugye), hogy egy lusta, ellenszenves, kedvetlen tökfilkó..

Ipek után találkoztam Patrickkel, a francia fiúval. Ekkor még nem is tudtam, hogy köszönésünk (kezet fogtunk és bemutatkoztunk) benne mély nyomokat hagyott, méghozzá nem éppen pozitív módon. Náluk ugyanis – mint megtudtam – nem szokás, hogy ha egy fiú és egy lány találkozik (akár ismerősök, akár most ismerkednek meg), ne puszival köszöntsék egymást. Patrick tehát megdöbbent, és nem tudott hova tenni engem ekkor, viszont (mint szintén nem sejtettem), hamarosan szépítettem nála. Ugyanis indulás előtt az ismerősöm(aki kikísért), még meglepett egy jókora bonbonnal (mivel akkortájt volt a születésnapom), amit a megismerkedések közepette egyből – cukrosnéni gyanánt – osztogatni is kezdtem – mint kiderült, ez imponál a franciáknak….

Ezek után bemutatkoztam a belga srácnak, Gillisnek, mert hirtelen úgy meg voltam zavarodva, hogy nem jöttem rá, hogy ő vele már találkoztam, hisz együtt kocsikáztunk. Mindenesetre a nevével még gondjaim voltak, mert valami egészen egyedien ejtette (erős sziszegős H-val az elején, valahogy így: „Khhhillisz”, legszívesebben rámondtam volna egyből, hogy „Egészségedre!”..). A csapat két szobát kapott: egyet a fiúk, egyet a lányok, igazságosan. Mikor beléptem a miénkbe, már ott ült az ágyon Christina, az amerikai lány. Úgy gondolom (de nem tudhatom), hogy ő egy kényelemben felnőtt lány, de abszolút nem elkényeztetett, sőt kimondottan lelkesnek bizonyult sok mindenben. Többek közt az olasz nyelv tanulásával is próbálkozott, így néha váltottunk pár mondatot, de mivel én hasonló szinten álltam az angollal, ezek persze nem voltak komoly eszmecserék..  A szobába Elinával egyszerre költöztem be. Ő egy svéd lány, és bár elsőre kicsit megszeppentnek és visszahúzódónak tűnt, hamarosan kiderült, hogy igen cserfes típus, és szereti hosszasan kifejezni a véleményét. Mivel ő is beszélt olaszul, ennek kimondottan örültem, mert legalább volt esély kommunikálni, ő pedig szívesen gyakorolta „rajtam” az olaszt. (sőt, mint később bebizonyosodott, a magyar nyelvet is). Az ágyára lehuppanva egyből túrni kezdte a zsákját, majd hamarosan előkerült egy ötven faktoros naptej, amivel napi 8-10x kente hófehér bőrét, de láthatóan tetszett neki ez a merőben új klíma.

Mikor Savaval megismerkedtem (egy picit ő is beszél olaszul), nagyon örültem, ugyanis a fiú közölte, hogy szerb. Ez pedig azért volt fontos nekem, mert van egy bizonyos szerbiai születésű magyar énekesnő, aki igen közel áll a szívemhez. Így Savahoz bemutatkozásunkat követő első mondatom az volt, hogy nekiszegeztem, hogy akkor biztos ismeri ezt a bizonyos lányt (persze nem személyesen gondoltam, csak hogy úgy hallott róla..). Ő lelkesen rá is bólintott, én meg örültem magamnak, és csak napokkal később derítettem ki, hogy nem tudta, kiről, miről beszélek, csak olyan lelkesnek tűntem, hogy nem akart egyből lelombozni..

Végezetül találkoztam Peterrel, akit (Ipekhez hasonló tévedésem elvén) a helyi karbantartónak néztem, mert olyan pöpec munkásszerkója volt, hogy mindenhonnan szerszámok, meg mérőszalag, meg műszerek lógtak ki belőle. Peter egy komoly, meglett ember, a kiállásán, mozdulatain látszik, hogy egy sokat megélt, és világot megjárt férfi, de mintha a világon minden impulzus pozitív hatással lenne rá!.. Azzal együtt is, hogy vele se sokat tudtam beszélgetni a nyelvi korlátaim miatt, egy abszolút pozitív kép él bennem róla: egy végtelenül egyszerű, eredendő segítőkészség, nyitottság, és jó kedélyű hozzáállás mindenhez.

Így tehát első estére összeállt a kis csapatunk, melyhez a második nap még becsatlakozott piciny késéssel az utolsó lány: Nada, Szerbiából. Nada - hozzám hasonlóan - épp olasz szakon tanult az ő helyi egyetemükön, így volt közös témánk és nyelvünk is.

A csapatot még kiegészítette a két szervező: Mario és Erik. Mario egy igazi olasz kis ember (bár ezt a külseje alapján nem mondtam volna meg), picikét konzervatív, de alapvetően jó kedélyű. Kissé aluszékony típus, így nemegyszer kellett tapasztalnunk, hogy ha leültünk beszélgetni valamiről, ő bizony bele- bele bóbiskolt..

Erik pedig a mesterember, az ambiciózus, akin látszott, – bár nem helyi születésű, de  úgy megszerette mind az olasz földet, mind ezt a kicsiny szegletét – hogy abszolút szívügyének érzi a kutak és ezáltal a városkép javításának ügyét.

Ezek az emberek (különös tekintettel Gillisre, Elinára és Patrickre) rengeteg jó élményt, emléket adtak nekem. Hamar elkezdtem rajta morfondírozni, hogy ez szinte gyanús, hogy hogy lehet itt mindenki ilyen jó fej? Aztán hamarosan rájöttem, hogy valószínűleg a hely, a cél, a tábor jellege a magyarázat. Hiszen nem egy ötcsillagos hotelben gyűltünk össze konferenciára, vagy nem egy luxushajóra mentünk kéjutazásra. Ezek az emberek egy olyan módját választották a nyári „kikapcsolódásnak”, ahova mindenképp kell egy adag tolerancia, önzetlenség és szorgalom. Egy pillanatig sem mondhatom, hogy agyon dolgoztattak volna, sőt, nekem kimondottan izgalmas volt egy ilyen munkát kipróbálni. De mindannyian tudtuk, hogy nem egy elit szállásra megyünk lábat lógatni, hanem egy egyszerű helyen fogunk aludni, idegenekkel közös szobába, és a napjaink nagy részén igenis kint fogunk dolgozni a meleg napon; amiért fizetést nem, de szállást, kosztot és egy örök élményt kapunk. És ha innen közelítjük meg a kérdést, rögtön adja magát a válasz: hogy aki ezt a fajta „nyaralást” választja, az (és itt saját magamra nem akartam utalni, de hát csak általánosságban tudom mondani), rossz ember nem lehet!

Ez a két hét számomra nagyon üdítő és felpezsdítő volt sok szempontból. Képzeljük el, pl. ezt a nem mindennapi helyzetet! Egy kút körül szorgoskodunk: ketten az oldalfal tetejéről távolítjuk el a sok éves mindenféle lerakódásokat, növényeken, sarat; egy valaki lent téglát tisztogat, egy másik meg falat bontogat. És mindeme munkafolyamatok alatt sorra felcsendülnek a nemzeti himnuszok. Mindenki a maga nyelvén elénekli saját himnuszát, büszkén, lelkesen, a többiek meg dúdolják vele, hiszen innen-onnan sporteseményekről azért megvannak a fejekben az idegen himnuszok. Noha mindenkihez van egy-egy jó sztorim; mégis magáról a táborról, mint „kulturális találkozások színhelyé”ről nekem ez a délután adta a legszebb emléket.

Mai írásom egyfajta jellemrajz egy barátnémról, aki nagyszerű egyéniség, élete „meglepő és mulatságos” történetekkel és személyekkel tarkított, ezért gondoltam, megérne egy posztot….

Én Magnénak fogom nevezni, mert így szoktam becézni - a Magne B-6 után szabadon (hogy miért, az már a múltba vész, őszintén nem emlékszem)..

Ha már a múltat idézem, „kapcsolatunk” mintegy hat éve tart, 2006 táján ismerkedtünk meg – bár ez egyből erős túlzás. Ismeretségünk egy közös rajongáson alapult, és – mint manapság szokás – sokáig csak a virtuális térben zajlott. Talán a részben hasonló személyiségünknek, vagy világnézetünknek, vagy hozzáállásunknak köszönhetően, de hamar egy hullámhosszon voltunk. Méghozzá egy olyan hullámhosszon, amit nem csak hogy mások nem tudtak „fogni”, de évekkel később már mi magunk sem: nem tudtuk értelmezni egykori fetrengős eszeveszett msn-ezéseink frenetikus fordulatait.

Az első személyes találkozásunk rögtön emlékezetes volt. Az ő szülővárosában rendeztek azon a nyáron egy zenei fesztivált. A program nekem is megtetszett, így gondoltuk, összekötjük a kellemeset a kellemessel, és itt fogunk találkozni: végre valahára. Persze hogy ne legyen ilyen egyszerű a jól szervezett muri, nekem közbejött egy alapos kialvatlanság, így vágtam neki a világ végének (najó, kb 5 órás buszozás volt) és érkeztem zombi gyanánt a célvárosba. Mivel ez a Magne ilyen titokzatoskodó- féle, ezért még egy fényképet se mutatott magáról korábban… Így, az ismertető jele számomra egy tábla volt a következő felirattal (hangsúlyozandó, hogy közös megegyezéssel, sőt az én javaslatomra..): „Egy őrültet várok” > nos, értelemszerűen ez lennék én.

A tábla és az egész szitu tehát meg is adta az első találkozás alaphangulatát, minekutána elrobogtunk a fesztivál helyszínére. A helyzet szépségét még az adta, hogy miközben én jöttem a „világ végéről”, nekem egy szál válltáska volt a pakkom. A lelkes Magne ellenben felpakolta a fél házat (sátor, ebéd, minden volt nála) és egy akkora sporttáskával nyomult, hogy nem is lepődtem meg, mikor lilára zúzta vele a combját – merthogy mindig is „masszívnak” vallotta magát, így persze segítési hajlamom iránt erősen tiltakozott és nem átallotta egyedül cipelni a sózsákot…

A feszt bejáratához érve aztán jöhetett a kötelező ellenőrzés, melyet kedélyes hangulatban vettünk tudomásul. Sőt, mikor rákérdeztek, van- e nálunk bármilyen fegyver, vagy nagyobb szerszám, még humorosan el is dicsekedtünk vele, hogy csak a kis kalapács a sátorcövekekhez.. No, kár is volt bevallani, ugyanis a kalapácsot egyből el is kobozták, mint veszélyes tárgyat. Mi pedig ütlegelhettük kövekkel a cövekeket, úgy kell nekünk.. A sátorba bekuckózva aztán folytattuk az eszmecseréinket, olyannyira, hogy az egyik betervezett koncertről le is maradtunk – csak távoli zümmögésként észleltem, hogy a koncertet azért nélkülünk is lebonyolítják. Aztán a „nem NagyPéter” (ha értitek..) együttes fellépésére már csak összeszedtük magunkat és feltápászkodtunk, mert „alap”-zenekar, és – mint ráéreztünk – ők sem örök életűek, addig kell megnézni őket, amíg le nem zárul karrierjük…

Közben hozzánk csapódott Magne egy barátnéja – aki nemkicsit furcsa szerzet, igazából önmagában megérne egy fejezetet… Nos, miután tettleg bizonyítottam (tíz kínkeserves fekvőtámasszal) szándékaim őszinte és komoly voltát – tiszteletbeli tagjává avattak különleges kicsi csoportjukban, melynek jelképe egy elvetemült rágcsáló, és minden tagja eléggé egyedi eset – és szerintem, ezzel eleget is meséltem róla..

Az éjszakát aztán végig is ettük és beszélgettük, így második napomat húztam le kialvatlanul és végképp zombiként zötyöghettem haza – a hazautazásból semmi sem rémlik, másnap otthon felébredtem…

Az évek során aztán – mivel öregszünk :) – változik a kommunikációnk, már néha egészen emberi nyelven beszélünk és értelmes dolgokról is, de persze ha „kell”, bármikor hozzuk a régi szintet… Néha el-el tűnünk a képből (pl. mikor Magne önként száműzi magát fél évre a digitális világból..), aztán újult erővel kezdjük megint a szervezést. Mi ugyanis rendszerint agyalunk valami projekten.. Ezeknek kidolgozásában a végletekig megyünk el, mégis kb 10 %-uk valósul meg (bár meg kell vallani, azok örök élményt hagynak).. Így valósult meg a csongi-projekt, és a Nyaú születésnapi meglepetés; és így dőlt dugába számos kis filmprojektünk, beöltözésünk és találkozásunk.. Ezeknek a terveknek a kiagyalásakor rendszerint Magne beveti – mintegy újszerű gondolatot – a hirtelen jött ötletét: „Öltözzünk be!” Avagy egyből problémaként hozza fel a kérdést: „De minek fogunk beöltözni?!”

Én ezt a fajta mániáját „farsang-szindrómának” (röviden csak ’farsangszindri’) neveztem el. Magnéban ugyanis lelkesen él a gyerek, és igen komoly beöltözékenységi hajlamai vannak..

 Ezek a mindenféle projektek általában nem a lelkesedés lankadása végett hiúsulnak meg, csupán a körülmények vannak ellenünk. A mi elszántságunkat bizonyítandó, íme egy remek példa. Egy videót felesben készítettünk el. Estére a két rész el is készült, az egyik fél átküldetett, hogy másikónknál egyesüljenek. Így aztán késő estére – másnapra kellett - össze is állt az anyag az egyik gépen, nem volt más hátra, mint a feltöltés. A feltöltés egy nagy, kövér videónál – mint tudjuk – hosszú órák kérdése (és akkor még lehet izgulni, hogy nem szakad-e meg 75 %-nál…). Ám az éjszaka egy részét így a nemes cél érdekében bajtársiasan átvirrasztottuk online szórakoztatva egymást. Minekutána a feltöltés elkészült, továbbpasszoltatott a link, melyre kattintva a következő üzenet jelent meg a képernyőn: „a feltöltött fájt sikeresen törölte”.

… Mi ezt az incidens csak „törlőlink” néven emlegetjük, de hozzátartozik a történethez, hogy minden fáradtságunk ellenére újból nekifutottunk a dolognak, és még aznap éjjel (hajnal..) feltölttetett és továbbíttatott a helyes link. Nem adjuk fel!

 Aki csak feleannyira „Jóbarátok-mániás”, mint én, az biztos emlékszik arra az ominózus részre, amelyben Chandlert össze akarják hozni egy sráccal, mert azt hiszik, meleg. Ahogy a többiek fogalmaznak (válaszolva a kérdésre, hogy „De hát miért hittétek ezt?!”): „nem tudom, ez nálad egy tulajdonság”.. Nos, valószínűleg Magnénál is megvan ez a faktor, ez a ’tulajdonság’, ugyanis úton-útfélen tapadnak rá a nők… Nyomulnak a buszon, szórakozóhelyeken, de legfőképp a kórházban. Magnénk ugyanis lelkes véradó hírében áll. Nem felejtem el a szitut, mikor az egyik nővérke kinézte magának, és ott maradt felügyelni a folyamatot, állandó jelleggel ellenőrizve a pulzusát (testközelből) és az életfunkcióit… Alig akarta szabadlábon hazaengedni..

 Mindazonáltal, szerintem a Magne egyedi különleges mivoltát a következő szösszenet szemlélteti a legjobban. Egy előadásra készülve az egész osztály nagy csuklya-próbálgatásban volt. Aki talált magára illő „passzentos” maskarát, az fennhangon bediktálta a kódját, hogy az előadás előtt könnyedén megtalálja ki-ki a magáét. Magnénk is próbálta az elsőt: rövid, próbálta a másodikat: szakadt, jött a harmadik: nincs zsinórja, negyedik: mitadisten, ez végre passzolt, óbejó. Már eddigre mindenki megtalálta a magáét, csak a Magnénk sorszáma hiányzott a listán. Kibújt a jelmezből, pillantását a cimkére vetette, és könnyező-nyihogó vihogásban tört ki.

- Na, hányas van a cimkén? – kérdezte a tanár naivan, mit sem sejtve..

Majd Magne - minden önuralmát összeszedve - kipréselte magából:

- Az enyémen csak annyi van, hogy „mátépéter”..

Hát ilyen nem mindennapi szerzet ez a Magne. Míg másoknak 40-es, 37-es, vagy éppen 42-es a mérete, addig az övé „mátépéter”…

Magne sok jelzővel illethető, de azt hiszem az egyik legmegfelelőbb (a ’lelkes’ mellett) a találékony. Magne mindig ötletel, és aztán azon ötletel, hogy amit kiötölt, hogy hogyan tudná a legpraktikusabban megvalósítani. Erről az esetről nemrég hallottam, és szerintem eszeveszett:

 A mi Magnénknak tehát vetítővászonra volt szüksége. Hogy miért? Mert fejébe vette, hogy neki kell projektor (és szerzett) és hozzá ugye a kellékek. Mit csinálna az átlagember ebben az esetben? Bemegy a boltba: ’Jónapot, egy ekkora és akkora vetítővásznat kérek, köszönöm, A viszontlátás’ – probléma megoldva. Ehhez képest a mi nem mindennapi Magnénk..

Nekiül az internetes hirdetések böngészésének – ez egyébként hobbinak is jó; avagy a napivicc és társai mellé besorolható szórakoztató napi fárasztóság (egy-egy cím, vagy végtelenségig rossz fotó, leírás az emberi hülyeség mindenféle szintjét képes néha felvonultatni..) Magne tehát addig-addig böngészkedik, míg talál valahol a világ végén egy eladó projektorvásznat. Meg is állapodnak, igen ám, de még ki kell találni a szállítás mikéntjét, mert persze a postán ekkora csomagot már nem lehet feladni.. Na a feladó is belevaló arc lehet, ugyanis megbizniszeli egy vasutassal, hogy stikában (kis mellékesért cserébe) kit zavar az a csomag a mozdonyvezető mögött?!... Magnénk tehát kimegy fogadni a vasútállomáson vendégét, pontosabban újdonsült lakótársát: a vetítővásznat. A vasutassal összekacsint, és máris vonul a buszához, mert még azzal is van egy rövid menet. A buszra feljutva végre elégedetten leroggyan egy ülésre, a hosszú rúdszerű csomagot maga elé állítva, mint mikulás a botját (aminek a végén ilyen kunkoriság van). A buszon egyre nő a tömeg, az utasok pedig hálásan tapasztalják, hogy legalább kapaszkodó alkalmatosságok vannak bőven. Mikor már hárman vélik masszív oszlopnak a felszerelést, és kapaszkodnak belé, Magne diszkréten jelzi, hogy hát, izé: „ez eredetileg nem erre lett kitalálva, és nem is a busz tartozéka, és tulajdonképpen így én tartom mindannyiukat”…

De Magne végül mégis hazakeveredik valahogy. Otthon még be kell csempészni a szobába a „szajrét”, mert a szülők úgyis csak értetlenkednének, ne is adjuk meg rá a lehetőséget… A szobába érve aztán jöhet az elégedett bontogatás, büszke örömködés. Jöhetne.. Ha nem derülne ki, hogy ezt bizony tényleg jobb lesz nem reklámozni. Az előző tulajjal ugyanis sok mindent sikerült tisztázni, csak egy egyszerű kérdésre nem terjedt ki a beszélgetés: a vetítővászon színére. Ez ugyanis – ami a neten kerestetett és találtatott, és alkudott, és vonaton hozatott, és buszon utaztatott és becsempésztetett, ez a remek darab – fekete..

 De a történet lényege nem az, hogy sikertelen volt az akció. Hanem hogy nolám, így lehet egy átlagos unalmas vásárlás helyett egy történet főhősévé válni. Én azt mondom: éljen a találékonyság, kreativitás, agyafúrtság, és ha a dolgok mégsem egészen úgy sülnek el – hát akkor jöjjön egy csepp önirónia, és tudjuk nevetve előadni a történteket.. Ez volt a jellemrajz Magnéról, a jelenségről, akinek többek közt ez az egyszerű önvallomása is szállóigévé vált: „Én mindig is kalácsképű voltam.”

2009 nyarán Olaszországban voltam egy önkéntes táborban. Ez a kéthetes tábor (amit én – akaratom ellenére - néhány nappal meg is toldottam; de erről majd később..) annyi élményt, sztorit, emléket adott, hogy egy kisebb könyvet írhatnék belőle, ezért úgy döntöttem, nem postolom ide egy bejegyzésként az írást, mert valószínűleg a legelvetemültebb olvasóm (az amúgy sem sokból..) is megfutamodna tőle... Ezért hát az „emészthetőbb” részletekre bontott megoldást választom inkább. Érkezzen is az első bejegyzés az utazásról és az előzményekről.

Azon kívül, hogy az országért mindig is rajongtam, és az olaszországi összes korábbi utam rengeteg jó élményt hagyott bennem, még egy okom volt rá, hogy ezen a nyáron is ellátogassak Itáliába. Ez pedig a szakdolgozatom volt. Azon a nyáron épp az anyaggyűjtésben voltam elmerülve, és mivel a helyi könyvtár lehetőségeit rég kiaknáztam, logikusnak tűnt, hogy Olaszországban mégiscsak sokkal több forrást találhatnék, ráadásul – gondoltam – csak értékelni fogják azt is, hogy láthatóan olyan anyagokból is dolgoztam, amihez itthon nem könnyű hozzájutni…

Mivel egyetemistaként a kis diákmunkámmal nem kerestem agyon magam (…) mindenképp valami költséghatékony megoldást kellett keresni. Egy volt osztálytársam ajánlotta, hogy menjek önkéntes táborba, és megadta a szervezet elérhetőségeit, amivel ő is külföldön töltött néhány hetet. Az előzetes szervezésekkel, a kiválasztási folyamat részleteivel nem untatnék senkit. Elég az hozzá, hogy kinéztem egy tábort, ahol kutakat fogunk restaurálni, tengerhez közeli idilli kis helyen van, és szerencsére ők is szimpatizáltak velem, jelezték, hogy várnak, így nekivágtam az útnak.

Június 25-én felzötyögtem vonattal Pestre, rendesen felpakolva, mint egy málhás szamár. Ott találkoztam egy barátnémmal, aki kikísért a Népligetbe és szórakoztatott a busz indulásáig. Mert - mint a korábbi alkalmakkor is - most is a jól bevált buszozás mellett döntöttem. A járatról mondjuk majdnem lemaradtam.. A jegyemet jó előre lefoglaltam és kifizettem online, így helyben már csak az átvétel volt hátra - gondoltam, itt már csak nem jön közbe semmi.. Úgy délután 3-4 óra magasságában beálltam a sorba, ahol átvehettem a jegyemet. De mint megtudtam, ott nem csak ilyen szimpla esetekért állnak sorba, mint az enyém, hanem foglalástól kezdve reklamáción át mindenfélével, és bizony volt, akivel 10-15 percet foglalkoztak. Mivel valahogy 7-8 óra tájt indult az én járatom, nem aggódtam akkor sem, mikor már lassan egy órája álldogáltam ott…  4:55kor azonban, mikor egy újabb lépéssel előrébb kerültem a célom felé, megláttam egy táblát, miszerint ügyfélfogadás 17 óráig. Na, abban a pillanatban kivert a víz, hogy mondom, velem ne szórakozzanak, nehogy már ne kapjam meg a kis beszállókártyámat, mert egy óra alatt nem kerülök sorra?!..  Ekkor azonban meggyorsult szerencsére a folyamat, és negyed 6 körül mégis odajutottam, és megkaptam a magamét (ekkoriban már a „problémás”, meg nem sürgős eseteket csak hazaküldték…). Tehát némi poggyász- csekkolás után megkaptam a helyemet az emeletes buszon és elégedetten vártam az indulást. Az éjszakai utazás a szokásos menetrend szerint ment: este vetítettek két hihetetlenül idétlen és elcsépelt nézhetetlen vígjátékot a buszban (amit akár akar, akár nem, néz az ember, mert bazihangos …), aztán bedobtam a szunyát.

3-4 óránként megálltunk pihenőre, amit kár kihagyni, mert az osztrák WC-k nagyon fullosak, ajánlom mindenki figyelmébe :D. Hajnaltájt értünk Triesztbe, ami teljesen elbűvölt. A táj gyönyörű volt, majdnem annyira elérzékenyültem, mintha egynapos kecskegidákat néztem volna (de azt az élményt majd máskor mesélem el)… Reggel pedig beértünk Firenzébe, ameddig a jegyem szólt, így én búcsút vettem az egyre fogyatkozó csapattól. Ekkor június 26-a, reggel volt, és mivel a tábor 27-én kezdődött, az volt tervben, hogy egy napot Firenzében töltök. Gondoltam, nappal várost nézek (ekkor voltam először ott), esetleg könyvtárazok a szakdogához (milyen jó lenne egy nap alatt letudni ezt a részt :D) és keresek valami olcsó szállást. Hát, ez csak részben volt sikeres..

AZ állomáson a csomagmegőrzőnél megszabadultam a pakkom nagyobb részétől, így egy szál hátizsákkal és egy kamerával vágtam neki a városnak. Aki még nem volt itt, annak el kell mondjam, hogy Firenze egyszerűen tele van látnivalóval. De ezt most úgy értem (még eddig csak Rómában volt ugyanez az érzésem), hogy bármerre mész, és bármerre nézel, állandóan megpillantasz egy dómot, templomot, szobrot, múzeumot, szökőkutat, teret, amit muszáj megnézni…. Így hát fél napig csak mentem, csodáltam, kameráztam és örültem magamnak, így a városnézős tervem  remekül sikerült: egy pipa.

A könyvtár már húzósabb kérdés volt. Úgy terveztem, ha megtalálom valamelyik könyvtárat és bebocsájtást nyerek (tanár úr kérem, én készültem: egy csomó anyagot nyomtattam előre otthon firenzei szállásokról, könyvtárakról!) gyorsan összeszedek pár hasznos könyvet, kimásolom az arra érdemes fejezeteket (nyilván nem állok neki olvasni-jegyzetelni, az ráér otthon..), azzal fel is út, le is út, pár óra alatt végzek. Nos, a terv rögtön a legelső ponton elbukott, ugyanis mire megtaláltam a könyvtárat, kiderült, hogy az jól zárva van. Mert nyáridőben itt aztán teljesen betartják a sziesztát, és biza nem volt nyitva sem könyvtár, sem könyvesbolt.. Kettő: nempipa..

Így tehát e tervemről lemondtam, és nekiláttam felkeresni valamelyik szállást, amit kinéztem magamnak. Azonban mindegyikben csalódnom kellett, mert vagy meg se találtam, vagy egyszerűen sokkal drágább volt, mint amit otthon neten találtam.. Viszont talomban volt még nálam a diákszállló, és végül emellett is döntöttem. A Youth Hotel a város szélén volt, legalább  húsz percet kellett egy helyi busszal zötyögnöm, mire kiértem, ráadásul előtte háromszor eltévedtem, ekkor már ugye újra az összes csomagommal felmálházva.. Szóval, a megérkezés a kis szálláshelyre már igazi megváltás volt. Az egész napos menettől, és az olasz klímától már szabályosan ragadtan, és másra sem tudtam gondolni, minthogy egy jó forró zuhany után vízszintbe vágjam magam… A szállás tehát meglett, a körülményekhez képest a legolcsóbb, így három aznapi tervemből kettőt kipipálhattam.

Aki volt már ilyen ifjúsági szállóban, az tudja milyen: nagy szobák sok ággyal, idegenekkel vagy egy szobából mindenféle országból. Az ágyakon kívül talán egy-két szekrény van, más berendezés nincs. A dolgaidat nem tudod sehova elzárni, így csak bízni tudsz benne, hogy senki nem él vissza a helyzettel. Viszont a horribilis hotel árakhoz képest tényleg kedvező, és nekem csak pozitív tapasztalatom volt. A zuhanyzó is kollektív, de én jókor mentem: egyedül voltam és meleg víz is jutott. Tehát miután lezuhanyoztam és bevacsoráztam, elkészítettem a kis videó-naplómat az aznap történtekről, majd eltettem magam másnapra.

Másnap meleg, madárcsiripelős szép napra virradt. Az árban benne volt a svédasztalos reggeli, így jól be is laktam, mielőtt újra útnak indultam. Eljutottam a vasútállomásra, ahol megtudakoltam, hogy mikor megy a legközelebbi vonat Pisába és megvettem a jegyemet. Majdnem benéztem egyébként, mert ott a jegyeket felszállás előtt, a peronon lévő kis lyukasztókkal kell érvényesíteni, a vonaton már nincs rá lehetőség. Az út relatíve rövid és eseménytelen volt, néztem a tájat és vártam az érkezést. Pisában is tartottam egy pár órás városnézést (ha már erre jártam, ne maradjak le semmiről), így persze egyből megcéloztam a ferde tornyot. Nagyon izgalmas volt, mert ahogy közeledtem, először megláttam a torony tetejét, és aztán ahogy egyre több házat, utcát elhagytam, annál többet láttam a toronyból is. Végre aztán kiértem a „Campo dei miracoli”hoz és mindent szépen megcsodáltam. Az emlékművek mellet egy csomó vásári sátor is volt, lelkesen ordibáló bazárosokkal, akik mindenféle "ferdetornyos" szuvenírt árultak. Én, mint rendes turista, vásároltam is pár kis makettet, aztán -  a többi turistát követve - nekiültem az uzsonnámat piknik-sztájban elfogyasztani. Valami hihetetlen felemelő érzés szendvicset majszolni és közben egy bazinagy ferde tornyot stírölni!...  J

Aztán délután lassan visszabattyogtam a vasútállomásra (természetesen itt is csak gyalogszerrel jártam be a várost: egyrészt mert nem akartam még külön buszokra költeni, másrészt mert csak így érzi az ember igazán egy hely lüktetését..)

Majd felszálltam a vonatomra, amely már a végső célomig vitt: Castagneto Carducciig. A csapat egy része (aki nem jelezte előre, hogy később vagy korábban érkezik), délután háromkor találkozott a helyi vasútállomáson. Én persze már jó másfél órával azelőtt ott voltam, és lestem is minden várakozót, meg érkező vonatot, méregettem az emberkéket, hogy vajon kinek azonos az úti célja az enyémmel. (Gillist és Elinát meg is láttam, fél óráig messziről méregettük egymást gyanakodva :D ). Negyed 5 tájt befutott Eric: egy mikulás külsejű jó húsban lévő, szakállas, jó kedélyű fazon: ő volt az egyik szervező.

A kocsiban aztán megindult az ismerkedés, és ekkor szembesültem vele, hogy a kommunikációval még lesznek nehézségeim.. Tekintve, hogy nemzetközi tábor, tudtam nem lesz egyszerű a dolgom, de gondoltam bevállalom. Sajna akkoriban még ne tanultam angolul, így tényleg csak annyit tudtam, amennyi innen-onnan véletlenül rámragadt.. Tehát a hosszas, és pláne a gyors beszélgetésekből nem sokat értettem.. Tudtam viszont olaszul (gondoltam hátha lesznek többen is, akik beszélik a célország nyelvét) és egy kicsit németül, hát ezzel próbáltam boldogulni… Na voltak is sztorik, de ezekről majd egy későbbi írásban.

Kb fél órás autókázás után dimbes-dombos szerpentineken, megérkeztünk a szállásunkra, amit nagyon pofásnak találtam, és találkoztam a többiekkel.

Hát, így érkeztem meg Castagneto Carducciba, és így kezdődött a kéthetes önkéntes tábor. Akit érdekel a folytatás (amelyben egyesével kitérek majd a résztvevőkre, a munkára, szórakozásra, étkezésekre, és mindenféle történésekre) az tartson velem legközelebb is! :D

Történt egyszer, hogy elmentem egy koncertre. Van ugyanis kicsiny országunknak egy remek énekesnője, akinek hangját, lényét, kisugárzását meglehetősen szeretem. A dolog ott kezdődik, hogy én tiniként valahogy kimaradtam ebből a „rajongósdiból”. Nem függtek a falamon Vesztlájf meg Beksztrítbojz poszterek, nem tudtam betéve a Szpájszgörlsz számokat,  nem tudtam, ki vezeti a slágerlistákat és nem gyűjtöttem a Popcorn meg a Bravo magazint.. (és lám, mégis felnőttem!..)

Engem ez a „rajongás” kicsit megkésve, huszonéves fejjel ért utol. Ugyanis feltűnt az egyik tehetségkutatóban a ’Hősnő’, akire azt mondtam, „Na ez igen!”. Megvan a hang, és úgy éreztem, minden szavának súlya van, és egyszerűen példaértékű a személyisége. Egy szó mint szász, onnantól nem volt mese: huszonéves nagy lóként nekikezdtem „rajongani” egy velem egy korú énekes lányért… Ment a koncertre járkálás, lemezek megvétele, ismerkedés a többi rajongó rokonlélekkel a neten (később élőben): szóval, elsodort az ár...

Tehát, történt egyszer – még rajongásom csúcspontjának idején, - hogy elmentem egy koncertjére.  Egy csapat emberkével megbeszéltünk már egy kora délutáni találkát a helyszínen, és én ott is voltam, ők viszont potom 5 óra késéssel futottak csak be, nemgáz.. A kis sztori tehát elsősorban erről fog szólni, hogy hogyan is ütöttem el ezt a pár feles órát..

Mivel az idő gyönyörű, napos volt, adta magát az ötlet, hogy bizony inni kéne egy sört. Noha nem vetem meg az említett italt, azt azért megjegyzem, hogy ezeket a koncerteket és a „Hősnőt” tiszteltem annyira, hogy sosem állítottam oda a műsorra ’sakk-matt részegen’ (ez az ő kifejezése, ezért gondoltam, itt illik bevetni...), szóval illuminált állapotban, de egy-két sör persze nem is okoz ilyesmit, így gondoltam: ez jár, ha már ennyit fogok várni..

Az is hamar világos lett, hogy ebédelni sem a kis csapattal megyek majd, tehát be kellett szereznem némi (szilárd és folyékony) élelmet. Mint „csóró egyetemista” egyből a legolcsóbb közértet akartam megkeresni vendéglő meg bárok helyett, tehát gondoltam, feltérképezem a várost. Nagy nehezen (annak dacára, hogy szombat délután volt..) találtam egy kis bótocskát, ami nyitva volt, és fel is vásároltam az utolsó két kétes korú zsemléjüket és két söröcskét. Eme zsákmánnyal felvértezve kinéztem magamnak egy csinos kis teret és letelepedtem.

Ülök a padon és küzdök. Mert ugyanis – tudom, ez szégyen!.. – nem volt nálam sörnyitó. Persze kis ügyességgel, akinek van hozzá egy kicsike érzéke, az elegánsan, egy mozdulattal ki tud nyitni egy üveges sört, ez nem lehet akadály. Na, hát nekem nincs ilyen bizonyos érzékem.. Ezért maradt a küzdés… A kulcsomat a kupak redői alá tuszkoltam, és próbáltam hetykén felpattintani a kupakot. Minek eredményeként a nagy elszántságomban csudálatos mód végigszántottam az éles kulccsal a fél kezemet, mely egyből reagálván vidoran vérezni kezdett. Mancsomra papírzsepit nyomtam és az égnek emeltem, mert ugye állítólag azt kell csinálni a vérző testrészekkel. Ott ültem tehát felemelt kézzel, mint aki bőszen jelentkezik, másik kezemben a sör, és vihogok kínomban, mert mennyire abszurd már a helyzetem, itt fogok szomjan halni kezemben a kibontatlan sörrel.. Közben épp elhaladt mellettem egy apuka kézen fogva kislányával. A kislány furán nézett rám, apuka pedig gyorsan új irányba fordította a gyereket az elrettentően viselkedő őrült lánytól (enzsanté, icc mí..) és nagy ívben kikerültek… Na mondom, így kell jó példát mutatni a feltörekvő ifjúságnak délután egy órakor, szép volt, Mekka…

Végül aztán persze felszabadítottam a sört és el is fogyasztottam annak rendje-módja szerint. Minek eredményeképpen hamarosan szükségszerű lett felkeresni egy olyan meghitt kis helyet, amit mosdónak nevezünk.  Udvariasan útbaigazítást kértem és kaptam a helyszínen, és meg is céloztam a folyosó végén a WC-t.

Valamiért (mondjuk magyarázatot nem tudnék rá adni..) feltételeztem, hogy ha a "szoknyásképes" ajtón belépek, akkor még valami kézmosós előtérbe érek csak, ezért hát minden kopogás nélkül lenyomtam a kilincset. Bár valami hetedik, nyolcadik, sokadik érzékem mégis éber volt, és figyelmeztetett - így óvatosan kezdtem csak nyitni az ajtót. És milyen jól tettem!...

Még mielőtt teljesen „rányitottam” volna az illetőre, az ijedten kiszólt, hogy „Nem szabad!” - én gyorsan vissza is csuktam rá és csak annyit mondtam, hogy „Bocsánat”!

De utána tudatosult bennem,  hogy ez az illető a HŐSNŐ hangján beszélt! Na mondom K.O., már oda halucinálom magamnak Hősnőt a wcbe, gratulálok, mehetek a dilidokihoz… De ha már ott voltam, gondoltam, a kijáratnál csak bevárom, hogy ő volt-e az. Hamarosan ki is jött és láss csodát, nem bolondultam meg mégse: Ő volt az.

Ekkor én, a nagy ló, - mint megilletődött tinirajongó a világsztárnak - hebegnii-habogni-dadogni kezdtem, restelkedve előadtam a történteket, és hogy ki vagyok, mi vagyok. Óvatosan felmért, majd úgy dönthetett, hogy nem vagyok ön-és közveszélyes, mert elmosolyodott és beszélgetésbe elegyedett velem.

Hősnő és én trappolunk kifelé a folyosóra – én büszkén és elégedetten vonulok, közben agyacskámban cikáznak a gondolatok, kérdések és próbálom feldolgozni a tényt, hogy kire nyitottam rá az imént… Míg kijjebb sétáltunk, tovább beszéltünk, közben ismerősök jöttek oda hozzá. Hősnő invitálta őket, minket (?) szendvicsevésre, amit ők diszkréten elutasítottak én viszont tapló-mód lecsaptam rá, mert éhes is voltam, meg mert ezek mégiscsak nem akárki szendvicsei :D

Bebocsájtást kaptam hát az öltözőbe, ahol délcegen várt egy nagy tálca szendvics. Leültünk, s míg Hősnő a kávéját itta (a zenekarral már voltak ebédelni, ezért nem fogyott a vendéglátó szenyó..) én mohón falni kezdtem a szendvicseket, de úgy, hogy közben egyetlenegy pillanatot se szalasszak el egy lehetséges beszélgetésből. Bennfentes beszélgetésünk közepette olyan eszményi infókat húztam ki belőle, hogy neki a hangulata váltakozásával változik a szeme színének árnyalata, valamint hogy rossz a névmemóriája, és épp most kapott egy új lehetséges dalszöveget. Abban a „szerencsében” volt részem, hogy hangosan olvasta fel a szöveget, és együtt értetlenkedtünk, ugyanis egy ritkarossz, kusza, értelmetlen szöveg volt.. Én igyekeztem nem leszólni (ki tudja, lehet hogy valami nívós-híres művész tolla műve), majd miután egyes részeket többször hiába próbáltunk értelmezni, és csak ízlelgettük a kifejezéseket, Hősnő – akire egyébként a legkevésbé sem jellemző alpáriság, de hát ez most kicsusszant a száján - kinyilatkoztatta ítéletét miszerint: „Hát ez faszság!”… (Ez a rövid története annak, hogy miért nem készült el végül az a bizonyos „sláger”..)

Közben a Pestről lassan-lassan érkező csapatból a kapcsolattartóm épp újra felhívott hogy jelezze, hogy már csak hány óra kérdése és ideérnek (..), majd megkérdezte, hol vagyok?.. Hát én annak rendje módja szerint piromkodva, de büszkén feleltem: szendvicset eszek a Hősnő öltözőjében (najó, értelemszerűen nem "Hősnőt", hanem a nevét mondtam, de ’mívésznőnk’ kilétét fedje csak homály a továbbiakban is); amire persze csak hitetlen rötyögés volt a válasz, majd leraktuk a telefont.

Eddigre elpusztítottam két szendvicset, és gondoltam, a rajongásnak meg a taplóságnak is vannak határai, itt az ideje, hogy elpályázzak. Így is tettem, megköszöntem, elbúcsúztam, kimentem, tettem-vettem, jöttem-mentem, sertepertéltem a színpad körül, amit épp akkor építettek. Kezdett hűlni a levegő, mire rendes- okos reakcióm az lett volna, hogy na akkor most felvesszük a kabátot; ám ekkor rá kellett jönnöm, hogy nincs nálam. Ahogy agyamban végigpörgettem az eseményeket, hogy hova s mikor tehettem le utoljára a dzsekit; rádöbbbentem, hogy bezony a Hősnő öltözőjében tettem le a szék karfájára. Na mit volt mit tenni, mehettem vissza. Viaskodott bennem az öröm, hogy megint beszélhetek vele és a restellkedés, hogy teljes hülyét csinálok magamból, és nyilván azt fogja hinni, hogy cselből hagytam ott a kabátot, hogy legyen ürügyem visszateperni..

Kopogtam, volt is valami halk „tessék”, de nem tudtam mit mondjak, ki vagyok?.. (a nevemet nyilván nem vágja továbbra sem, azzal kár lett volna próbálkozni). De csakúgy benyitni meg mégse akartam. Ezért nagy elmésen végül a következőt sikerült mondanom:  „csak én vagyok!”

Abban a pillanatban pirultam megint, hogy jó bölcsész módjára, hogy kivágtam magam…  De lényeg a lényeg, újra bebocsátást kaptam, majd magyarázkodásom után a kabátom is megkerült. De Hősnő búcsúzóul még megkérdezte: „Hát mondtam, hogy tessék, miért ne jöttél be?!” Erre lesütött pillákkal feleltem: „Háát.. Nem akartam egy nap kétszer is rád nyitni…”

Végül –másodszor és véglegesen – magára hagytam Hősnőt, hadd készüljön a koncertre, és közben becsatlakoztam a Pestről végül mégiscsak megérkezett csapatunkhoz, akik hitetlenkedve hallgatták a történteket. Sorra üdvözöltük és öleldésztük egymást, majd rityegve-rötyögve múlattuk az időt, míg meg nem érkezett Hősnőnk a színpadra, hogy egy remek hangulatú koncerttel ajándékozza meg a  lelkes közönséget. Én már az első számnál oly lelkes csápolásba kezdtem, hogy a sör-műveletkor szerzett sebem azonmód fel is szakadt és újból vérezni kezdett - amúgy nyakba csöpögős módon. De miután kis harci sebesülésemet ’Nyaú’ nevű barátosném leápolta, már semmi sem állíthatott meg, hogy végigugrándozzam a másfél órás koncertet, felhőtlen hangulatban.

Mivel Hősnőnk is anonim-mód szerepel a történetben, azt hiszem bátran elárulhatom a kulisszatitkot, hogy más alkalomról is tudok, amikor ő is használta a mellékhelyiséget. Történt ugyanis, úgy fél évvel később, hogy egy másik koncertjére is eljutottam. Ez alkalommal egy kicsit elegánsabb helyszínen volt a rendezvény, és kicsit „zártkörűbb”, visszafogottabb is volt az esemény.

Mindazonáltal itt is el akartam még menni a mellékhelyiségbe, hogy ne a koncert közben jöjjön rám.... Mivel itt ismertem a járást, határozottan be is léptem a mosdó előterébe, ahol a kézmosók voltak. És a kis mosdó-pult legszélén egy felbontott sörös dobozt láttam. Tudtam, hogy eme italt a Hősnő sem veti meg, és valahogy egyből, és egyértelműen megfogalmazódott bennem, hogy ez bizony az ő söre, és biztos épp bent van a helyiségben, az áldott italt meg itt hagyta addig a pulton.

Mitadisten, álltam ott három másodpercet és nyílt az ajtó, kilépett rajta Hősnő személyesen, én meg vigyorogva bevetettem neki a kérdést: „Hát mi már mindig itt találkozunk?” Rövid reakcióidő után láttam, hogy összeállt benne is a kép, felidézte a legutóbbi akciómat. Meg is jegyezte vigyorogva: "azért jó fej vagy, hogy ezúttal nem törted rám az ajtót!"...

Azt szokták mondani, az embert az határozza meg, hogy milyen döntéseket hoz. Én ezzel nagyjából egyet is értek, persze nem egyszerűsíteném le a kérdést. Minden nap számos döntéshelyzetbe kerülünk, amit talán észre sem veszünk. Most nyilván nem az olyan ’égető’ kérdésekre gondolok, hogy hidegen vagy melegen igyam-e a kakaómat...

Van sok olyan helyzet, hogy tudjuk, mi lenne a helyes reakció, mégsem aszerint cselekszünk. Például egy egészen egyszerű eset: vásárlás után az utcán észrevesszük, hogy többet adtak vissza. Visszamegyünk-e böcsületes ember módjára? Mások nevében persze nem nyilatkozhatok: de – kövezzetek meg - én bizony nem biztos, hogy azonnal visszarohanok vele…

Arra gondolunk ugyanis, annyi lehúzás van a mai világban, gyakran érezzük, hogy minden csak drágul, mindenki csak hasznot akar húzni belőlünk, most az a minimum, hogy ezzel a kis kétszázassal meg én járjak jól, kivételesen.. Ezek a döntések egyenként jelentéktelennek tűnnek, de szerencsére hozunk sok jó döntést is (mert miért ne segítsünk egy néninek a zebrán átkelni, vagy miért ne szóljunk egy idegennek, ha látjuk, hogy elhagyott valamit?..) és valahogy ezeknek a döntéseknek a kusza egyvelege adja ki azt, hogy kiféle, miféle emberek is vagyunk.. De hol, hogyan látszik mindez az embertársaink szemében? A közeli barátokon és családon kívül ki tudja igazán, hogy milyen ember vagy, mik a fontosak számodra, és mi alapján hozod meg a döntéseidet?

Persze a viselkedés, a gesztusok rengeteget elárulnak.

Én azt gondolom, az árul el az emberről legtöbbet, ahogy más emberekhez viszonyul. Ez most közhelyesen hangozhat, de a következőre gondolok. Rengetegféle kapcsolatod lehet emberekkel. Ott van a család, aki életed szerves része, viszont általában nem te választod magadnak. Aztán ott vannak a közeli barátok, vagy a szerelmed, akit te választasz magadnak. Ott vannak azok az emberek, akik szintén többé-kevésbé adottak, és akár örülsz nekik, akár nem, valamilyen szinten szintén részét képezik a mindennapjaidnak (pl. kollégák, iskolatársak, szomszédok, Piri néne a vegyesboltból, és a többi). És végül vannak olyan vadidegenek, akikkel - ha csak egyszer is az életben, de - szintén valamilyen interakcióba kerülsz. Nos, ha végignézzük, hogy mindezekhez az emberekhez hogyan viszonyulsz, úgy gondolom, ez árul el rólad a legtöbbet.

Én már rég felfedeztem magamon, hogy mennyire fontos nekem az, hogy milyen emberek vesznek körül. Olyasmire gondolok, hogy akár iskolában, akár munkában a rossz dolgokat, körülményeket, feladatokat is ezerszer inkább elvállalom, és szívesebben megcsinálom, mint csupa könnyed, jó dolgot, de rossz társaságban. Gondoljunk csak bele egy rossz tanár vagy főnök hogy meg tudja keseríteni az életünket, - miközben motiváló, vicces és segítőkész emberek közt minden probléma kisebbnek és megoldhatónak tűnik. Persze megint általánosítok, hiszen biztos nem mindenki ért velem egyet. Van, akiről az ilyen személyes dolgok leperegnek (valamilyen szinten talán ők csinálják jól), stresszelés helyett eleresztik a fülük mellett a negatív megjegyzéseket, és csak azért is a saját fejük után mennek.

Én szeretek új embereket megismerni, méghozzá rájöttem, hogy én ’keresek’. Az a helyzet, hogy erről a rohanó, személytelen világról, ami a pénzről, karrierről, sikerről szól sokak számára, nap mint nap annyi lesújtót hallunk, és gondolunk, hogy ilyenkor teljes kiábrándultságot, reménytelenséget érzek, meg olyanokat, hogy tényleg, mivé fajulhat még az ember?... De hagyjuk a kapzsi, szélhámos, gerinctelen embereket, a felszínes, üres, tartalmatlan életeket, és keressünk jót!

Remek dolog olyan embereket megismerni, hogy mást ne mondjak, „felfedezni”, akiket becsülni tudsz, akikkel hasonló az életfelfogásod, az értékrended, akik izgalmas, összetett személyiségek. Úgy gondolom, hogy ebben az elidegenedett, sokszor ’látszatvilágban’ sokkal nagyobb szükség van a jó emberekre, és sokkal jobban kell értékelni őket, mint valaha.

Rájöttem, hogy nálam van egy olyan kategória, ami hasonlít a barátsághoz, de mégis kicsit más. Olyan pozitív emberekre gondolok, akikkel nem is feltétlen tartod a kapcsolatot, lehet hogy jelenlegi életéről nem is tudsz sokat, viszont beszélgettél már vele úgy istenigazából, ismered az őszinte megnyilvánulásait, néhány gondolatát, ami téged is képes tovább-gondolkodásra késztetni, ismered az értékeit. Én már az életemben egész sok ilyen embert megismertem. Nem állíthatom, hogy barátok lennénk, mert igazi barátja – ahogy szintén közhelyesen mondani szokás – nem olyan sok szokott lenni az embernek. De olyan valakik ők, akiket szeretek és becsülök, hatással vannak rám, és szeretek a társaságukban lenni. Ez már nyilván a közhelyek gyűjteménye lesz lassan, de ne felejtsük el: nem csak hogy mi alakítjuk a környezetünket, de a környezetünk is formál és meghatároz minket!

Én gyerekkoromban mindenféle dolgokat gyűjtöttem, de komolyan, mindenfélét. Nem is feltétlen olyasmit, amit mások is gyűjtenek, hanem minél meglepőbb dolgokat. Kenyércimkét, rotringhegy- tartót, kupakokat, csíkos zoknikat (najó, azt most is..) trabantokat (najó, ez egy lista volt noteszban olyan trabikról, amiket valaha valahol láttam).. Aztán persze olyasmit is, ami épp szokás volt: bélyeget, matricákat, kindertojás-figurákat.

És rájöttem, hogy manapság én ’jó embereket’ gyűjtök. Figyelem, félreértés ne essék: nem arról beszélek, hogy ismerős-gyűjtés a közösségi oldalakon!.. Hanem arról, hogy érdemes jobban megismerni az embereket, mert sosem tudhatod, mikor találkozol egy kinccsel, ha jobban megnézed!

A munkámból adódóan sok emberrel találkozok: idegenekkel, és visszajáró lelkekkel egyaránt. Nem is próbálok olyat állítani, hogy én mindenkit megkedvelnék, vagy mind nyomot hagynának az életemben. De ha az ember néha félreteszi a mindennapi nyűgöket, és egyszerűen csak „ember” az adott pillanatban (és nem dolgozó, és nem kötelességből vagy érdekből cselekszik) akkor megnyílhatnak olyan kis őszinte csatornák, amik jobbá tehetik a munkanapokat, a hangulatunkat, az életünket, pozitívabbá az életszemléletünket…

Mostanság sokszor elfelejtkezek erről a pozitív gondolkodásmódról a mindennapok forgatagában. Pedig nem lenne szabad! Ezért én most kampányolok, és buzdítok mindenkit: legyetek ti is jóember-gyűjtők! Vegyük észre, hogy ebből a kicsit torz világból sem haltak még ki az értékes, érdekes emberek!

Ma ilyen kis elfilózós hangulatomban voltam, hát ez egy ilyen írás lett.. Mit mentegetőzzek: ez is én vagyok :)

Az imént elrestelltem magam, mert itt a húsvét, jó kis evős- ivós- vigadós ünnep, én meg itt előállok egy ilyen gusztustalan történettel. Gondoltam, illendőbb lesz, ha szépítek egy állat-mozaikkal, amiben feltűnnek majd a szezonális állatok is: a nyulak és a csirkék..

Miután kertes házba költöztünk, egyből éltünk a lehetőséggel, hogy mostantól lehetnek háziállataink. Az előző lakó egyből hagytak is ránk egy kis csapat baromfit, valamint egy akváriumot guppikkal. Kezdetnek jó volt. A baromfiudvar persze kevésbé keltette fel az érdeklődésünket, az hamar apura maradt. De az akvárium, az rögtön borzasztó menő volt!...

A baromfiúk és -lányok igen öregnek bizonyultak, ez akkor derült ki egyértelműen, mikor apu nekiállt kakaslevest főzni. Szépen hajnalba felkelt, levágta, és mire mi felkeltünk, a kakas már ott rotyogott a fazékban. És - bár levese isteni finom volt, - a hús az egész napos főzés után is rágós maradt. Fel kellett hát frissíteni az állományt. Ősök kapva kaptak a lehetőségen, mikor valamelyik nívós hirdető újságban meglátták a reklámot: ’kitojt tyúkok olcsón eladók’. Több se kellett, felkerekedtek és vettek négy „kitojt tyúkot”. Én ekkor 9-10 éves lehettem, és erősen érdekelt, hogy ki tojta őket ki, vagy honnan ez az elnevezés?.. Megkaptam a felvilágosítást, hogy ezek a tyúkok életüket fogságban töltik egy ici-pici ketrecben, nyomják beléjük a tápot, és cserébe nekik hozni kell a szintet: heti 5-6 tojást tojni, mert ha ezt nem tudják tartani, fel is út le is út, ők mát „kitojt”nak számítanak és eladják őket. Emlékszem, hogy ledöbbentem ezen a tényen, de úgy gondoltam, mi megmentettük őket, mert így legalább lesz rendes kis életük (már amennyi egy tyúknak lehet..) és nem kell állandóan stresszelniük a teljesítménykényszertől.

Amikor megérkeztek a tyúkok, hát elég szánalmas látványt nyújtottak. Nyakukról teljesen hiányzott a toll, de egész testük olyan kis csapzott és nyúzott volt... Ráadásul meg kellett tanulniuk rendesen járni, mert az után a kis topogás után, amit eddigi életük során miniatűr ketrecükben tehettek meg, ez a baromfiudvar egy földi paradicsom, egy végeláthatatlan élettér lehetett számukra. Napról napra kupálódtak. Egyre jobban ment nekik a járás, felfedezték a kis birodalmat és rácsodálkoztak minden új zöldséghéjra, vagy gyümölcs-csutkára, amit bedobtunk nekik. Mindazonáltal, a legnagyobb változás életükben kétségtelenül a férfi megjelenése volt. Kakasaink közül a legfickósabb kétségtelenül a legkisebb termetű: a japán kakas volt. Ő volt a leghangosabb is hajnalonként kihívó hangon jelezte, hogy, „én, a japikakas már fenn vagyok, én ébresztem a ház népét, míg ti, lusta, normál növésű kakasok még most fordultok a másik oldalatokra!”. Így tehát a japikakas hamarosan szemet vetett az egyre csinosodó új lányokra. Gondolta, friss hús, új kihívás, becserkészi az új hölgyeket. A hölgyek értetlenül álltak a dolog előtt. Először hevesen tiltakoztak minden nemű közeledés ellen. Rekedt-fazék hangon krákogtak a kakasra és szárnyukkal próbálták elhessegetni. Na, de a japit se akármilyen fából faragták, személyes kihívásnak tekintette, hogy meghódítsa a kis ártatlanokat. Ostroma kitartó volt, és eredményhez is vezetett. Szegény lányok még napokig, hetekig riadt- kidülledt- segélykérő szemmel néztek és ordítottak teljes repedt fazék hangjukon, valahányszor a kis japi becserkészte őket, de végül látván, hogy itt bizony így megy az élet, megbarátkoztak a helyzettel.

Az akvárium táján is voltak változások. Elkezdtünk új halakat venni, hogy minél szebb, látványosabb legyen a kis csapat. A halak színkavalkádja elbűvölt, minket pedig nővéremmel külön büszkeséggel töltött el, hogy a mi szobánkban állt az akvárium. Történt egy napon, hogy kitakarítottuk az akváriumot. Ami a valóságban – jelzem netfüggő online- akváriumot tartó embertársaim felé, - nem egy klikkelés és kész is, hanem sokkal macerásabb ügy. Előbb kiszedegeted a vízi növényeket, hogy hozzáférj a halakhoz. Fölé hajolsz hát, azzal megcsap az állott, koszos víz áporodott szaga. Ha a növények megvannak, jöhet a halászás. Mini méretű hálóval összefogdosod a halakat és átpakolgatod a friss vízbe egy vödörbe vagy lavórba. Közben a fenéken megülő mindenféleség felkavarodik, így egyre kevésbé látod a halakat, viszont minden más beleragad a hálóba. Ezután jön a víz egy részének lecsapolása kis csövön keresztül, mert különben olyan bazinehéz a vízzel teli üvegdoboz, hogy azonnal sérvet kapnál, vagy egyszerűen leejtenéd és ripityára törne. Mikor a víz nagyját leszívtuk, ki lehet vinni az akváriumot. A nagyobb köveket kiszedjük kézzel, a kisebbeket leszűrjük, átmossuk. az akvárium oldalát, amelyre álhatatosan ragadtak mindenféle algák és lerakódások a legutóbbi takarítás óta, egy borotva- szerű izével le kell kapargatni. Ha az akvárium kész, a megmosott köveket visszarakjuk, az akváriumot a helyére tesszük, és mindent, mindenkit visszapakolunk bele, és megelégedetten hátradőlünk. Legalábbis ez a hagyományos menetrend. Egy napon azonban családom egyik tagja – kilétét fedje homály – túl nagy buzgalommal látott neki a maga feladatának. A nagyobb köveket olyan vastagok vonta be a zöld nyálkás réteg, hogy ez az illető hiába szánt rá egy fogkefét, majd egy körömkefét a tökéletes tisztogatásra, látta, itt valami komolyabb eszköz kell. Minden szívbajosság nélkül fogta hát a köveket és a jóöreg háztartási hipót, azzal nekilátott. És lám-lám fél óra múlva olyan fehéren és délcegen ragyogtak a kövek, amilyennek sosem láttuk őket. Ez a lelkes illető mintegy titokban bele is csempészte a köveket az akváriumba, majd hívta a család többi tagját, eldicsekedni tettével. A halak szédülten úszkáltak a vízben, de a látvány kétségkívül igen elegáns volt. Aztán, ahogy egyre több kis jószág gyakorolta a háton úszás művészetét, felébredt bennünk a gyanú, és rákérdeztünk, hogy pontosan hogyan is sikerült ilyen szépre pucolni a köveket? Ekkor már az illető is sejtette baklövését, és hebegett-habogott, mentegetőzött. De már nem volt visszaút, a halsereg egymás után dobta fel a pacskert, és végül üresen maradt a szép kis akvárium, egyetlen dísze a fehéren ragyogó alaposan kihipózott kövek garmadája maradt…

Mindenesetre a baki nem vetette vissza lelkesedésünket, az akváriumot újra feltöltöttük élővilággal, majd jöhetett a többi háziállat. Húsvét közeledtével megkaptuk első nyulainkat. Nővérem kapta a fehér nyuszit, akit igen kreatívan Nyuszkának neveztünk el, én pedig Lujzit, a fekete nyulat, akiről hamarosan kiderült, hogy igen délceg baknyúl volt. A két nyuszi az egykori disznóólban kapott helyet, apu kis ketrecet fabrikált nekik, de általában kint nyüzsögtek a pár méteres kifutójukon. Mi gyerekek éjjel-nappal nyúztuk őket, simogattuk, babusgattuk, kényeztettük. És a kényeztetést olyan komolyan vettük, hogy nem sajnáltuk tőlük a legjobb falatokat sem. Az ősök háta mögött suttyomban etettük őket süteménnyel, kenyérrel, pékáruval, csokival. De ezeknek az állatoknak aztán erős gyomruk volt, meg se kottyant nekik.

Egyre gyakrabban vettük észre, hogy Lujzi uraság valahol kint ugrándozik, legelészik az udvaron. Először azt hittük, valahogy kioson, amikor zárjuk vagy nyitjuk a derékmagasságú kis ajtót a nyuszi-ól végében. Rá kellett jönnünk azonban, hogy Lujzi nem ravaszságával, hanem testi adottságainak köszönhetően menekült ilyen ügyesen. Ekkor apu fabrikálásba kezdett és egy jó 15 centis lécet rögzített az ajtó tetejére. Teltek a napok, és Lujzi edzett. Hamarosan a magasított ajtót is át tudta ugrani, amit talán el se hittünk volna, ha egyszer nem látjuk meg saját szemünkkel menekülését. Apu később még egy magasítással megpróbálkozott, és ez által a toldozott-foltozott ajtó már egyre nevetségesebben nézett ki, Lujzi azonban kitartó edzéseinek hála ezt az akadályt is megtanulta leküzdeni. Ezen a ponton feladtuk a tiltakozást és beletörődtünk, hogy Lujzi egy nagyobb szabadságot igénylő állat, aki az udvaron él. És mindannyiszor mikor a kerti bútor körül körbeültünk egy ebédhez, vagy kifeküdtünk kicsit napozni, számítani lehetett rá, hogy megjelenik egy kis mozgó fekete orrocska, és a gazdája: Lujzi, a szociálisan érzékeny és figyelemre vágyó bak. Ha ismerősök jöttek, eleinte meglepődve konstatálták a kapun belépve, hogy ott egy nyúl, biztos kiszökött! De mi megnyugtattuk őket, ő itt él, szabadon, az egész udvar az ő kis birodalma. Mivel az egész család nagyon szerette a nyulakat, a gazdaság hamarosan nőni kezdett. Lujzi és Nyuszka közelebbről megismerték egymást, minek eredményeként rögtön nyolc nyuszival nőtt a szaporulat. De adoptáltunk is. Egy nap egy ismerős hatalmas fehér nyúllak állított be, kinek fülei szürkések voltak és előre a szeme fölé csüngtek. Ő volt Berci, a húsvétra kapott nyuszi, akit a gyerekek szépen felhizlaltak, de aztán már nem volt hova tenni. Ráadásul Berci már nagyon kanos, figyelmeztetett minket az ismerős, alig várja, hogy valami szemrevaló fehérnéppel megismerkedhessen. Nos, Berci hamarosan megszülte kilenc kisnyulát és ezzel bebizonyosodott, hogy névadó-képességünk ismét becsődölt. Húsvétról húsvétra új kisnyuszikat kaptunk, hogy kicsit felfrissüljön a génállomány, és hogy legyen kivel „babáznunk” míg fel nem cseperednek. Jött Torzsarágó (alias „Torzsi”): a vadas színű nyúl, Majd Tapsi, a nagyfülű, Lilla, a fekete-mellényes, és a többiek. Apu fejlesztgette és növelte területüket, és új modern ketreceket vett. Egy nap aztán addig fajult a dolog, hogy száz nyulunk volt egyszerre: minden szín, alkat, méret és kor képviseltette magát…

De mi a nyulakkal sem értük be. Macskák és kutyák, kacsák és pulykák, mindenki jöhetett. És bár mindegyiket szerettük és szeretgettük sokat, azt kell mondanom, hogy mind közül jelenlegi kutyánk, Füle a legnagyobb egyéniség. Füle egy vizsla keverék, és roppantmód eleven és lelkes típus. Őt úgy fogadtuk örökbe, hogy egy februári napon találkoztunk egy kis kutyacsapattal, akik a nyaralónk utcájában viaskodtak pár nagy csonttal. Mi gyerekek egyből kunyerálni kezdtünk, hogy hadd vegyük meg az egyiket, de a szülők – sőt, mondjuk ki: apu - ellenállt. Kezdetben. Aztán beszélni kezdtek a tulajjal, aki bátran buzdított minket, hogy vigyünk el egyet, ingyen van a kiskutya. Eljátszogattunk velük, és közben rimánkodtunk apunak, hogy léééégyszilééégysziléééégyszi!... A cupákok, amikért harcoltak, legalább akkorák voltak, mint egyik-másik kölyökkutya, ám Füle, a mi Fülénk megharcolt érte, és megszerezte a legnagyobb csontot. Felemelt fejjel, büszkén vitte el zsákmányát, ami apunak már akkor imponált: milyen életrevaló kis eb!.. Füle pedig kiválasztotta magának atyánkat, mint lelki és szellemi vezérét, és a nyomában maradt. Az atyai szív végül nem tudott ellenállni az olvadozó gyermeki tekinteteknek és a kis rosszcsont Fülének, és végül beadta a derekát, Füle velünk jött.

Bár az első napokat végigsírta anyja és testvérei után a csöppség, azért hamar megszeretett nálunk és a család szerves részévé vált. Füle az a jószág, aki soha senkinek nem ártana (szándékosan). Állítom, ha egy nap betörő jönne hozzánk, annak is csak vinné a nyálas  kis labdáját, hogy játsszon vele. Mindazonáltal, igen izgága lélekkel áldotta meg a sors, minek köszönhetően állandó jelleggel be van sózva, lelkes és kíváncsi. Úgy érzi, neki mindig mindenhol ott kell lenni, nehogy lemaradjon bármilyen történésről. Ha ismerős érkezik, vagy ha ismeretlen, úgy érzi, az illető csakis azért jöhetett, hogy vele találkozzon. Ennek megfelelően, ha nem csípjük el időben, teljes, nekifutós lendülettel ugrik a jövevény nyakába. Hiszen mi sem természetesebb, minthogy mindenki vele akar játszani. Az is szent meggyőződése, hogy amikor mi kint ebédelünk az udvaron, mert jó idő van, az voltaképpen csak álca. Mert az igazi oka kintlétünknek az, hogy mind vele legyünk és őt szórakoztassuk. Ezért hát előszeretettel hurcolja nekünk az előnyálazott, majd sárban hempergetett, majd újra habos nyállal bevont szent labdáját, hogy játszunk vele. Ilyenkor az áldozat vagy egyből beadja a derekát, és elkezd dobálni, vagy próbálja megúszni a nyáltengert és hűvösnek mutatkozik. Füle ilyenkor nyomatékosan közelebb lép, és orrával közelebb löki a labdát, hátha csak nem vettük észre. Mikor ez sem bizonyul célravezetőnek, szájába veszi, felküzdi combunkra, és felpakolja az agyoncsócsált játékot valaki ölébe (legyen az illető fehér nadrágban, nyári kis szoknyában, avagy egy szál fürdőruhában a hőség idején, nem számít). De előfordult már, hogy kedvünkre tett, és a kútnál álldogáló vödör vízbe dobta labdáját, mancsával párszor megpaskolta, hogy a labda minden oldala megtisztuljon, és csak utána hurcolta hozzánk. Ilyenkor tény, hogy valamivel tisztábbnak bizonyul, viszont folyik belőle a víz, minek köszönhetően szintén nem jön meg a kedvünk a játékhoz. Füle az a fajta figyelmes jószág, aki mindig toppon van, mindig éber, még akkor is, mikor lustálkodik. A lustálkodása úgy néz ki, hogy „döglött kutyát” játszik, az oldalára fekszik és az összes lábát szétdobja különböző irányba. Ám az ilyen lustálkodás közepette is úgy öt percenként felugrik, és járőrözik egyet. Ebből persze legtöbbször csak egy barna villanást látni, fut, szagol, fut, kinéz, aztán megnyugszik, hogy az elmúlt öt percben semmi eget rengető nem történt, és visszafekszik helyére.

Füle, bár mindenféle diszkriminációtól mentesen ugyanúgy szeret mindenkit: korra, nemre, vallásra való tekintet nélkül, van neki egy hősszerelme, aki mindenekfelett áll. Mi többi nép jó vagyunk játszótársnak, simogatásra, ugratásra, de apu, ő az atyaúristen. Ha ő ott van, senki más nem számít. És ha nincs ott, na olyankor jön a siratás. Valahányszor apu boltba, vagy éppen dolgozni megy, Füléből feltörnek a panaszok: őt magára hagyták, gazdija elment, itt hagyta őt, árván, cserben, magányosan,ez most már biztos. Fél óráig siratja, zokog a kapuban minden nap, és mi, játszótársak próbáljuk ugyan tartani benne a lelket, de az édeskevés.. Addig semmi sem az igazi, míg a gazdi haza nem ér.

A legrövidebb időt minden állatunk közül, kétség kívül Gréti töltött velünk. Gréti egy szíriai aranyhörcsög volt, és Bogi vette az állatkereskedésben. Mivel a már régóta üresen árválkodó akváriumot úgyse használtuk semmire, jó lett terráriumnak. Teteje ugyan nem volt, de gondoltuk, nem is kell. Ez öreg hiba volt. Grétiben, mint a legtöbb rágcsálóban megvolt a pakolászós hajlam, és a kíváncsiság is. Láttuk, hogy a kis tárgyait a terráriumban milyen ügyesen egymásra pakolja az üveg mellett, de még akkor sem gondoltuk, hogy elég magasra juthat. Mikor megjöttek nagyapáék, átvonultunk a nappaliba, és - a biztonság kedvért - a terrárium tetejére raktunk egy könyvet. Igen, egy könyvet, ami utólag már ugyanolyan képtelenségnek hangzik, mint kihipózni a köveket, de akkor jó ötletnek tűnt… Megebédeltük, majd beinvitáltuk a nagyszülőket, hogy nézzék meg az új szerzeményt. Egyből láttuk, hogy baj van. A jószág sehol, ellenben a leporelló könyvön termetes Gréti- alakú lyuk tátongott. Apu feje elfehéredett, és csak annyit mondott: kerítsétek elő az állatot! És mi nekiláttunk. Hamar megtaláltuk a lehetséges helyeket, Gréti ugyanis a terráriumból ki, majd az asztalról lejutva, a padlót rohamozta meg. Bútoraink mögé és alá bemászva nekilátott, hogy harapva-ásva- kaparva kiépítse kis alagútrendszerét a szoba padlózata alatt. Leguggoltuk a legnagyobb rakáshoz, és zseblámpával pásztáztuk a lyukat. Próbáltuk hívni szép szóval, étellel, de persze semmi hatása nem volt. Apunak ekkor elfogyott a türelme, és közölte, hogy akkor ürge-öntés lesz. Nem akartuk hagyni, hogy vizet öntsön a lyukba, hiszen féltünk, hogy megfullad a kis jószág. Apu közölte, hogy nem fog megfulladni, hiszen ha van egy kis esze, akkor előjön inkább. Minden tiltakozásunk ellenére a lyuk fölé hajolt, és beöntött egy kis vizet. Hamarosan motoszkálást hallottunk, és a lyukból hamarosan előkerült a prüsszögő, kissé ázott Gréti. Mi felvettük, babusgattuk, puszilgattuk, épphogy meg nem dicsértük, hogy milyen hősies volt. És bár aputól százegyszer is bocsánatot kértünk, és ígértük, hogy többé nem fordul elő, nem engedett. Grétit másnap vissza kellett vinni az állatkereskedésbe. Így ha rövid ideig is tartott, de elmondhatjuk, hogy hörcsögünk is volt, méghozzá nem is akármilyen: egy igazi kis fenegyerek.

Figyelmeztetés: ha éhes vagy, vagy épp eszegetsz, ezt az írást most ne olvasd el!              

Ha fellengzősen akarok fogalmazni, akkor egy 'konferenciára' mentem aznap, bár én inkább a szerényebb „rendezvény” kifejezéssel élnék, tekintve, hogy 20 fő körüli lehetett a létszám. Mindazonáltal a szervezők komolyan vették feladatukat, és programfüzetet is készítettek az egynapos konferenciához. Ebben a programban a szokásos előadások, és szünetek mellett szerepelt egy rejtélyes szekció, mely a ’Meglepetés’ nevet kapta és úgy egyórás periódust foglalt le. Az ember - de legalábbis én.. - a meglepetés szót hallva valami pozitívumra, valami jó dologra gondolna.. Annyi biztos, hogy amit kaptunk, az meglepett…

            A rendezvényt egy csinos kis teremben tartották. Az eligazítás és a szünetek idején pedig egy dekoratív, impozáns előtérben ténferegtünk, és nézelődtünk. Néznivaló volt bőven, ugyanis a polcokon, üvegfallal védve mindenféle ismeretlen termékek sorakoztak: kozmetikumok, italok, csecsebecsék. Ekkor még azt hittük, mindez csak a dekoráció része, nem vettük komolyan, hogy mindez nagyon is tudatos marketing stratégia része..

            És eljött a „Meglepetés” ideje… Első csalódásom az volt, hogy ennek a bizonyos ’meglepi’nek semmi köze nem volt konferenciánk témájához. Kiderült, hogy úgy sikerült megcsípni ezt a komfortos kis helyszínt szervezőinknek, hogy cserébe az itteniek tartottak számunkra egy kis termékbemutatót. A termékről a következőket mondták el: alapja ez tengeren túlról hozott különleges növény (hívjuk „Nocsak”-nak), aminek hatóanyaga A-tól Z-ig a test minden egyes porcikájára jótékony hatással van. Mindent gyógyít, mindent legyőz, mindent megerősít… Épp csak hogy a „csodaszer” szót nem használta senki. Példálóztak néhány hazai celebbel, akik ezt fogyasztják, és lám milyen jó erőben vannak, egészségesek, sikeresek!.. De kiderült, hogy hatékony a hajhullástól kezdve a csonttörésen át, fogyásra, dohányzásról való leszokásra, görcsökre, izomfájdalmakra, szemfájdalomra; felnőttnek, gyereknek, háziállatnak: szóval mindenkinek, mindenre.. Már ekkor pont kezdett bezsibbadni a kis agyam, amikor szóba kerültek a hátrányok. Bár az első „hátrányt”: az árat, ők szinte előnyként konstatálták. Hiszen az, hogy egy pár decis üvegcse máris tízezer forint fölött volt, és egy hónapig sem tart ki; az ne tévesszen meg senkit, hiszen cserébe az egészséget kapjuk, az pedig minden pénzt megér..

            A második „hátrány”ra már valamivel komolyabban felhívták figyelmünket, mintegy megelőző jelleggel. Közölték, hogy mivel ilyen módfelett egészséges, így hát ne várjunk tőle túl jó ízt, elsőre kicsit kellemetlennek tűnhet majd. Betessékeltek minket egy zsúfolt kis szobába, ahol már várt a terülj-terülj asztalka, merthogy a kóstolóra is hivatalosak voltunk. Én ekkor még – ha nem is lelkesen, de – mit sem sejtve léptem be a szobába.

            Az asztalkán ici-pici poharakban barna, csokoládélikőrre emlékeztető sűrű folyadék volt: maga a „Nocsak”. Megtudtuk, hogy a Nocsakot többféle kiszerelésben és több ízben is forgalmazzák. A legsötétebb volt a 100%-os, vagyis az „eredeti”. Sorakoztak még világosabb itókák is, ezek különböző gyümölcslevekkel lettek felhígítva a jobb ízvilág érdekében. A kis poharak árnyalat szerint lettek felsorakoztatva: balról az igazi Nocsak, jobbra pedig az egyre enyhébbek. Azt kérték, a teszteléshez is ezt a rendszert kövessük. Így tehát hetykén felkaptam egy sötétbarna löttyöt, melyről ismét csak a csokilikőrre asszociáltam, de próbáltam elvonatkoztatni, és nem valami finom édeskés ízt várni. Ahogy számhoz egyre közelebb emeltem a kis poharat, hirtelen olyan intenzív bűz csapta meg az orromat, hogy azt hittem, mentem elájulok. Hetek óta romlott ételre, oszló hullára, ürülék szagára emlékeztető egyveleg volt, méghozzá több mint gyomorforgató módon. Ekkor egyből be is ijedtem, és leeresztettem a poharat (gondoltam, valahogy el mis-másolom a dolgot), de rá kellett jönnöm, hogy ezt nem úszhatom meg ilyen könnyen. Kicsiny csapatunkat könnyedén szemmel tartották a ’Nocsakisták’, a biztonság kedvéért a szabadságot jelentő ajtót is elállták, és meredve nézték, hogy mindenki felhajtsa az első pohárka tartalmát. Nem volt mit tenni, számhoz emeltem, és egy szuszra felhajtottam az italt. A vészjósló szag bizony beváltotta a gyanúmat. Életemben olyan rossz ízt nem éreztem: mintha moslékban áztatott rothadó állattetemet és hányást nyeltem volna.. A korty kétszer jött föl, és kénytelen voltam mindkétszer visszanyelni, hogy hát csak ne hányjam már össze az amúgy is levegőtlen, szűkös kis helyiséget. De abban a pillanatban én lefagytam. Percekig mozdulni sem bírtam az undortól. Álltam kimerevedve, mint Jockey Ewing a Dallas részek végén, kezemben tartottam a kis poharat és próbáltam nem elájulni. A háttérben észleltem, hogy a szervezők ugratnak és cikiznek, hogy „lám az az ifjúhölgy nagyon elalélt a Nocsaktól”. Mikor látták, hogy komolyan rosszul vagyok, mondták, hogy ugyan, dobjam el nyugodtan azt a poharat, és igyak egy gyümölcsösebb verziót. Én azonban meg voltam kövülve: még annyira sem tudtam összeszedni magam, hogy kidobjam az undok kis poharamat. Teltek a percek és én csak álltam mozdulatlan, gyűjtöttem az erőt. Lassan aztán újra meg tudtam moccanni, és kezdtem érzékelni a környezetemet. Mindenki fanyalogva iszogatta a nedűt, de annyira senkit nem terített le, mint engem.. Lassan eleresztettem a poharat, kidobtam és végre éreztem egy kis megkönnyebbülést. Ezt azonban a vendéglátóink bíztatásnak vették, és tukmálni kezdték a hígabb italokat is. Óvatosan hátráltam és udvariasan próbáltam elutasítani az újabb adagot, de nem volt menekvés. Azt kérték, legalább a legüdítőbb lőrét kóstoljam még meg, majd meglátom, mennyivel finomabb!.. A „finom” szó említésétől felment bennem a pumpa. Perelni akartam, ordítani, csapkodni és kikérni magamnak és az egész gasztronómiának ezt a sértést, hogy ezzel a borzalommal akár csak egy lapon merik említeni a „finom” szót, - de magamban háromig számoltam és igyekeztem jó képet vágni a dologhoz. Elszántan nyúltam a megrendítő világosbarna trutyiért, és hirtelen, egyenesen dacosan kiittam azt is: szabadságom zálogát. Újra átéreztem a rothadó szennyvíz ízét-szagát, bár ezúttal valóban egy hangyányival szolidabb volt az élmény. Hátat fordítottam az asztalnak és hajthatatlanul indultam a kijárat felé. Ha kínáltak is tovább, én már csak arra összpontosítottam, hogy elérjem a kijáratot és megszabaduljak a Nocsaktól.

Az egészség sok mindent megér, de ezt az undormányt nem. Nemhogy sosem adnék ki érte ezer forintokat, de ha kényszerítenének, se mennék többet a Nocsak egyméteres bűv körén belül. Akkor inkább maradok egészségtelen, de boldog ember..

A kislány gondterhelten lépett be az óvodába. Már napok óta aggasztotta ugyanis az egyik foga. Néhány napja figyelt fel rá, mikor egy nagydarab répát kezdett ropogtatni.  Apukája - ugyanis az ő családjában az apa volt a szakács – zöldségtisztításkor mindig adott egy kis rágcsálnivalót a gyerekeknek: sárgarépát, karalábét, mikor mi volt a háznál. A gyerekek ugyanolyan lelkesen nassolták ezeket a finomságokat, mint a csokoládét, sós mogyorót vagy éppen a süteményeket. A kislány arca felderült a feléje nyújtott zsenge répa láttán. Lelkesen harapott bele, és ekkor érezte először a nyilallást a fogában. A fájdalom hirtelen érkezett, és a kislány úgy megijedt, hogy nem is mert szólni róla.

- Mi a baj? Nem ízlik? –kérdezte az apa, a gyermek fintora láttán.

- De. – válaszolta tétován a lányka, és – nehogy megbántsa apját – nagyot harapott a répába, majd arrébb somfordált. Az apa értetlenül csóválta fejét, hisz a gyerkőc eddig mindig lelkes, kipirult arccal falta a zöldségeket.

A kicsi az ágyába kucorodott és elfogyasztotta a répát, óvatosan, a másik oldalon rágva.  A délutáni önfeledt játék közben megfeledkezett a fájdalomról, ám az esti fogmosás során ismét belé hasított a fájdalom. Kezével megfogta a fogát, hogy megbizonyosodjon róla: valóban mozgott. Ettől aztán még jobban megijedt, és elhatározta, hogy senkinek, még a testvérének sem szól róla. Hogy miért? Mert akkor biztos elviszik a fogorvoshoz, és a fogorvostól mindenki: még a legbátrabb felnőttek is, még a férfiak is félnek! Szó sem lehet róla, hogy ilyen kicsi létére megkínozza őt egy fogorvos! A mozgó fog tehát titok maradt, ám egyre gyakrabban hívta fel magára a figyelmet.

            Gondolatai egyre gyakrabban jártak a mozgó foga körül, és azon tanakodott, hogyan szabadulhatna meg tőle anélkül, hogy bárki megtudná. Hallott egy módszerről: cérnát kell kötni a fogra, a másik végét egy kilincsre hurkolni, és megrántani az ajtót, hogy kijöjjön a fog. Ezt azonban nagyon rémisztő megoldásnak találta. Egyik délután a fürdőszobában mégis rászánta magát, hogy megpróbálja, ám képtelen volt a fogára kötni a cérnát: az minduntalan lecsusszant a fogról..

            Ezen a reggelen is azon morfondírozott - miközben belépett az óvodába, - hogy hogyan szabadulhatna meg a mozgó fogtól. Délelőtt csak ímmel-ámmal vett részt a közös játékban, gondolatai máshol jártak. Az ebédet sem ette olyan jóízűen mint máskor, és a biztonság kedvéért csak a levesből és a főzelékből evett, a „keményebb” falatokkal nem akart kockáztatni. Délután főpróbát tartottak, ugyanis másnap az ünnepségen műsort adott a csoport. Zelk Zoltántól adták elő a Három nyúl című mesét, és a kislány játszotta benne a szarka szerepét. A szerepet otthon is elgyakorolták, ugyanis a testvére, aki már nagyon okos volt, kívülről tudta az egész mesét.

- Mit csináltok, mit csináltok három nyulak? Úgy ültök ott, mint az urak.

Motyogta maga elé a kislány a próbán, ám a folytatás sehogy sem jutott eszébe. Zavarában nyelvével lökdöste mozgó fogát, amibe ez által újra belehasított a fájdalom. A próba után hallotta, hogy az óvónők róla suttognak valamit. Nem értette pontosan, de egy szót biztosan kihallott: azt, hogy „lámpaláz”. Még soha sem hallott erről a lázról, de szörnyen megrémült. Eszébe jutott, hány olyan betegséget hallott már, amiről nem sokat tudott, de már a szó hallatán megijedt: tífusz, kolera, tüdővész, pestis, meg a többi. „Biztosan a lámpaláz is valami ilyen szörnyűség” - futott át az agyán, mintha nem lett volna eddig is épp eléggé megszeppenve.. Ráadásul ezek szerint már kívülről látható jelei is vannak, ha az óvó nénik felfigyeltek rá.. Holnap biztos nem jöhet óvodába, otthon tartják majd, nehogy mást gyereket is megfertőzzön a lámpalázával, és mindnek kihulljon a foga – ugyanis úgy érezte, a betegség és a mozgó fog közt valami összefüggés lehet. Így aztán sohasem fogja eljátszani a szarka szerepét a Három nyúl című mesében, gondolta elkeseredetten. Szemtől szemben azonban semmit nem mondtak nekik az óvó nénik a betegséggel kapcsolatban, csak biztatták, hogy legyen másnap bátor, mondja szépen hangosan a szöveget, hiszen tudja kívülről, nem kell félni.

            Este Anya mesélt neki a ’Brumi mackóvárosban’ című könyvből. A kislány élvezettel hallgatta a mesét, csak egyszer sóhajtott fel, mikor eszébe jutott, hogy Brumi milyen szerencsés: a mackóknak biztosan soha nem kell fogorvoshoz menniük. Anya néha megkérdezte őt és testvérét: „Fent vagytok még?” – igen szólt kórusban a válasz. A kicsik ugyanis már csukott szemmel, de teljes átéléssel hallgatták a mesét. Nagyon szerették a meséket hallgatni, és arra elaludni este. A kislány lassan el is szenderedett és zavaros álma volt: egy szarkáról, nagy beszélő almákról, és egy fogorvosról, aki hatalmas szerszámokkal a kezében kergette őt az erdőben, hogy elkapja, mielőtt a kislány megfertőzi az összes vadállatot a lámpalázzal.

            Másnap, miután elfogyasztotta a reggelit, és már a fogát sikálta, akkor jutott eszébe, hogy ma még egyáltalán nem fájt a foga. Biztosan már megerősödött és meggyógyult, és nem is fog kiesni – gondolta bizakodva, de nem merte próbára tenni, hogy vajon mozog-e még a fog.. Mindenesetre, igyekezett a fellépésre koncentrálni, magában ismételgette a szöveget, és nyugtatgatta magát, hogy akkor a lámpaláz is biztos lemegy, talán már reggelre is csak lámpa-hőemelkedése van, és végül minden jóra fordul majd. Az előadás jól sikerült, senki nem rontotta el a szöveget, és a műsor után süteményt is kaptak. A kislány megkönnyebbülten harapott a süteménybe, hisz úgy tűnt, tényleg minden helyrejött: a fog nem mozog, a lázáról senki nem tett említést és az előadás is jól sikerült. Ám az a harapás a linzerszeletbe felelőtlenül lelkes volt… Az éles fájdalom megint belehasított fogába és a kislány elszontyolodottan tette félre. „Hát sose lesz vége?!” – gondolta.. Gondterhelten figyelte a többi gyereket, akik felhőtlen jókedvvel eszegettek, nevetgéltek, megkönnyebbülten és büszkén beszélgettek az előadásról. Azt azonban nem sejtette, hogy a háttérben őt is csendbe figyelték: a két óvó néni próbált rájönni, mégis mi baja lehet a kislánynak, hiszen a műsor után is kedvetlen maradt. Végül arra jutottak, a „segítőszívecske” miatt szomorkodik. A segítőszívecske egy rózsaszín kartonból készült szív volt, piros selyemszalagra fűzve, amit néha odaadtak annak a gyereknek, aki a legtöbbet segített önként vagy az óvó néniknek, vagy más gyerekeknek. Ez a kislány is lelkiismeretes és segítőkész volt, de mivel voltak, akik nála is többet segítettek, ő eddig sosem került sorra, hogy megkapja a becses kitüntetést a nyakába. Az óvó nénik tehát arra jutottak, hogy másnap, vagy amikor legközelebb okot ad rá, átadják neki a jutalmat, hogy egy napig ő viselhesse büszkén a segítőszívecskét.

            Még aznap este a kislány összeszedte minden bátorságát, és addig mozgatta, húzgálta, míg kijött a meggyöngült gyökerű fogacska. A helye picit vérzett, ám a kislány rendkívüli megkönnyebbültséget és felhőtlen boldogságot érzett. A fogat büszkén körbemutogatta a családnak, és eltette a kis lakattal zárható kincses dobozába. Másnap valahogy szebben sütött a nap, vidámabban csiripeltek a kismadarak az óvoda kertjében, és a bújócska meg a többi játék is újra magával sodorta.

Az óvoda folyosóján meglátta a guggoló Rékát, a pöttöm lányt a Maci csoportból, aki a kioldódott cipőfőzőjével bajlódott. A kislány látta, hogy elkél a segítség, - előző nap lehet, hogy észre se vette volna, annyira el volt foglalva saját kis gondjával…- és jókedvűen bekötötte a kis Réka cipőjét. Az óvó nénije pedig, aki a teremből látta a történteket, kapva kapott az alkalmon. Mikor a kislány csatlakozott csoportjához, az óvónéni ünnepélyesen odalépett és átnyújtotta neki a segítőszívecskét. A kicsi szíve nagyot dobbant, mert már régen áhítozott a jutalomra. Este büszkén mesélte el a történteket a vacsora-asztalnál ülve, és szülei megkönnyebbülve látták, hogy újra minden a legnagyobb rendben van. Csak egy dolgot nem mert nekik soha megemlíteni a kislány: az óvó nénik által emlegetett félelmetes betegségét: a  lámpalázat..

                A reggeli kávémat kortyolva kinéztem az ablakon. Minden a szokásos: jön a busz, megy a troli, a színskála legkülönbözőbb elemeit felvonultatva villannak fel és tűnnek tova az autók. Kutyasétáltató idősek, iskolába igyekvő gyerekek, iskola felé korántsem igyekvő fiatalok váltják egymást. Bár a szereplők változnak, valahogy minden olyan állandó, szervezett iramban halad.

                Egy teljesen átlagos megjelenésű férfi közelít szemből a zebrán, komótosan tekerve kerékpárját. Ahogy átér a házunk előtti járdára, eltűnik a tömb előtt álló terjedelmes fa lombja alatt. Míg várom, hogy újra feltűnjön a lomb takarásából, elgondolkodom. Mit is akartam megnézni rajta? Vagy mi keltette fel a figyelmemet? Hisz’ az egyetlen, amit megjegyeztem róla, hogy teljesen átlagos külsejű volt. Valami régi szabású sapka volt a fejére húzva, sötét kabátban, kopottas nadrágban ült a járgányán: ennyi, semmi több nem maradt meg bennem.

                Mégis várok, lesem, hogy újra feltűnjön az idegen. De vajon mit várok, mi történhet ez alatt? Talán néhány másodperc múlva már nem ugyanazt fogom látni? Ez idő alatt átmegy valamiféle metamorfózison és kisfiúként, ’neadjisten’ kislányként vagy nevetséges mellénybe öltöztetett kiskutyaként folytatja útját? Vagy harmadmagával jelenik meg, és ’bekávézott’ mámoromban majd találgathatom, miért látok többet belőle, és ki az eredeti, és miért látom hasonmásait?... Lehet, hogy újra felbukkanván ugyanaz marad majd, csak én fogom másnak látni? Talán a tény, hogy megvárom új felbukkanását, befolyásolja saját benyomásaimat, és ’csakazértis’ meg akarok látni benne valami különöset?..

                Persze történhet más, egészen átlagos, hétköznapi dolog is. Lehet, hogy az illető irányt vált, és a lomb túloldalán fog feltűnni, hogy tőlem egyre csak távolodjon, és sose tudjam meg, mire is figyeltem fel. De az is lehet, hogy az illető leszáll biciklijéről és útját gyalog folytatja a következő zebráig. Vagy éppen itt érkezett el céljához, mert a tömbünk aljában lévő rövidáru-üzletbe igyekezett… Lehet, hogy hiába várom felbukkanását, mert ő a ház egyik lakója, aki elégedett tér haza hajlékába, míg bennem csak reménytelen megoldatlan kérdéseket hagy?!

                Persze ha a ház előtt nem állna a terebélyes fa, és ő nem tűnt volna el mögötte erre a pár pillanatra, akkor valószínűleg a másodperc töredékéig méltattam volna csak figyelemre. Lenyeltem volna az utolsó kortyomat a függést okozó feketéből, és elfordulok. A puszta tény: hogy csak úgy haladhatott volna tova, hogy látom, megnyugtatóan érdektelen lett volna.

                Ahogy a férfiak mondják: a kevesebb ruhadarab olykor izgatóbb, mint a semmi. Az, hogy egy kicsit titokzatos valami, az már egyből érdekes és érdemes lesz a figyelemre?! Más szóval: tényleg pusztán azért vártam és akartam valamit látni egy hétköznapi megjelenésű ötvenes férfin, mert egy pillanatra minden bizonytalanná vált?.. Avagy a bűvös lombtól igazán vártam a csodát, a látomást, a mindent megváltoztató hatást?

                Mindeme gondolatok, egymást kergetve persze egy szemvillanás alatt merültek fel és tűntek el, épp csak addig tartott az egész, míg néhány komótos mozdulattal továbbhaladt az idegen: ugyanazzal a jelentéktelen megjelenésével, ahogy feltűnt előttem. Valószínűleg szükségünk van a megváltás reményét hordozó csodalombokra. Mert egy-egy misztikus pillanat, egy-egy láthatatlan jelenet adja a reményt arra, hogy a mai napon történik valami, hogy az átlagos menetrendből kizökkenve megtörténjen a megfoghatatlan nem várt ’valami’. Lehet, hogy nincs is szükség a csodára. Csak a tudatra, hogy nem tudjuk, mi minden történhet a fa alatt.

A kapucsengő szólt, és Cay felengedte haverját. Dé általában jókedvűen és elszántan érkezett, s a munka végén leamortizálva távozott tőlünk, ugyanis elszánt programozásukban valahogy csőstül jöttek a problémák, szóval leszívta mindkét fiú agyát rendesen. Én néha bevevettem pár keresetlen poént, és hozzá nem értő megjegyzést, hogy érezzék, nálam még mindig sokkal jobban vágnak mindent, tehát van esély… Mikor ma Dé belépett, és egy laza „na miújság?”gal köszöntöttem, egyből éreztem, hogy valami nem frankó, ahogy mondani szokás. Szemei kissé véresek s elgyötörtek voltak, arca kialvatlanságot sugallt, tekintete megtört volt. Tehát úgy is mondhatnám, hogy úgy festett, ahogy máskor távozáskor szokott.. És ekkor elkezdett mesélni…

Előző este kezdődött minden. Dé az ágyban feküdt és chipset majszolt, közben a tv valami középkategóriás akció-vígjátékot sugárzott. Elalváshoz jó lesz – gondolta, s tovább ropogtatta a rágcsálnivalót. Hosszú napja volt, és már semmire sem vágyott, csak lazulni egy kicsit, aztán aludni egy óriásit. A filmet reklámszünettel szakították meg (még mindösszesen harmadjára) és mivel a chips is fogytán volt, Dé úgy döntött, elteszi magát holnapra… Az utolsó apróra törött darabokat a szájába öntötte (a legtöbb valóban ott kötött ki, a többi az ágy és a padló valamely csücskében talált helyet magának), majd kikapcsolta a tv-t, a zacskót hetykén a földre dobta (majd reggel kidobom, megvár!), a fal felé fordult és álomba merült.

Hogy egy perc telt el, vagy egy óra, azt nem tudta volna megtippelni, de hirtelen felébredt. Alig egy pillanattal azelőtt még egy versenyautóban ült álmában, amiben nem működött a fék, és így arra volt kárhoztatva, hogy körbe-körbe masírozzon, amíg a benzin ki nem fogy. Kínjában már az összes pedált tövig taposta sorban, de csak annyit ért el vele, hogy az autó gyorsabb sebességre kapcsolt. Ekkor eszébe jutott egy mentő ötlet, hogy kihúzza a slusszkulcsot. Még be is villant a fejében, hogy ügyesnek kell lennie, mert a filmekben ilyenkor szokták beletörni a kulcsot... Oda nyúlt ahol a kulcsnak kellett volna fityegnie, de valami mázas-puha ’izét’ talált a helyén. Odapillantott, és meglepetten konstatálta, hogy a kulcs helyén egy krémes van. Egy sütemény. A tészta az alján benyúlt egészen a kulcslyukba, ez volt a támaszték, hogy a süti mégse a levegőben lógjon. Dé agyában egyből kigyulladt a lámpa, hogy ahhoz, hogy az autó leálljon, meg kell enni a krémest, hiszen most ez a slusszkulcs. Ha nincs kulcs, leáll a motor, és ő jóllakottan kiszállhat. Mivel azonban az autó továbbra is szélsebesen száguldozott a pályán, Dé nem szentelhette minden figyelmét a süteménynek, elvégre vezetnie kellett. Így csak lazán fogta magát, és egy határozott mozdulattal kezével kitépett egy jókora falatot a sütiből és a szájába tömködte. Mm, finom ez a süti, gondolta, mindjárt el is fogy. Azonban mikor az újabb falatért nyúlt, azt kellett tapasztalnia, hogy nem csak hogy a korábban elfogyasztott darab visszanőtt, de mintha az egész süti már kétszer akkora lenne, mint előtte. Kétségbeesve nézte a kulcs helyét, ahonnan – most már egyértelműen látszott – lassan araszolva jött ki a krémes, mint egy gyári futószalagról.

„AfenébeJózsibácsi, már megint 10 % sütőpor-tartalmút tankolt, mert nem figyeltem..” Futott át az agyán. Majd eszébe jutott, hogy ha már egyszer versenyautóban ül és egy nagy pályán köröz, kell hogy legyen egy csapata, akivel kapcsolatban áll. Hevesen kereste a kapcsolót a műszerfalon, majd meg is látott egy „tím” feliratot. Megnyomta, és fülét erős háttérzaj ütötte meg. Mivel mikrofont nem látott sehol, csakúgy belekiabált a semmibe:

- Hahó, hall engem valaki?

- Itt vagyunk Fidó, mi a helyzet?

Dé döbbentem vette be az éles balkanyart, majd újra kiabált.

- Nem tudom ki az az átokverte Fidó, de itt valami nagyon nincs rendben. – ordította. – A fék nem fog, az indítókulcs helyén meg valami bődületes habos sütemény van, és egyre csak dagad – panaszolta, miközben valóban: a sütemény már a teljes jobb combját beterítette.

- Ne stresszelj rá, Fidó! Te mondtad az eligazításnál, hogy extra adag sütőport nyomjunk bele, hát most már edd meg amit kértél. Más dolgod sincs, mint falni a süteményt, és kenterbe vágni minden versenyzőt.

- Mégis milyen versenyzőt? Egyedül körözök a pályán, ember!

- Hát akkor még jobb, csak a sütire kell koncentrálnod – szólt a csapatutasítás.

Remek, gondolta Dé. Meg vagyok áldva egy ilyen idétlen vezérlővel, és már lassan a derekamig ér a krém, ráadásul a mutató szerint még mindig fullon van az üzemanyag.. Ekkor eszébe jutott a sebességváltó. Eddig nem használta, mert a kocsi automatára volt állítva, de gondolta, most a kezébe veszi az irányítást. Szépen fokozatosan visszakapcsolgatja a sebességet, majd üresbe rakja, az autó leáll, és ő elégedetten kiszállhat végre.

Gondolait tettek követték, volna… Jobb kezével lenyúlt a sűrű habba, és megragadta a kart. Mikor azonban ötösből négyesbe húzta, a kar egy hangos cuppanás kíséretében megvált az autótól, és a fiú kezében maradt. Dé odanézett, és némileg meglepődve tapasztalta, hogy egy wc-pumpa van a kezében. Az autó persze nem lassult, Dé ellenben vadul lóbálta a wc-pumpát a nem létező közönség felé, hátha valaki észreveszi már, hogy bajban van.. Mivel erre sem történt semmi, gondolta, visszarakja a váltót (hát, ha egyszer most ez a váltó, akkor ezt…), és vissza is nyomta a habba. A következő kis nyomás hatására azonban a pumpa megint cuppanva elhagyta helyét, használhatatlanná vált.

- Ez nem igaz – futott át Dében a gondolat – itt ülök egy nevetséges versenyautóban egy fogyatékos vezérlővel a fülemben, a sütemény meg a habja a derekamig ér, én meg itt pumpálom az egész cuccot egy mutáns-nagy wc-pumpával.. Mi jöhet még?

Hogy mi minden jöhetett volna még az álomban (cukorsüveg-királylány, zebrákból álló tűzoltósereg, beszélő befőttesüvegek, vagy éppen borotválkozó denevér…), azt már sohasem fogja megtudni, mert ekkor Dé – alias ’Fidó’ – felébredt. „Na, már megint egy ökörség, miért álmodok én mindig ekkora marhaságokat?!” - gondolta, és fordult egyet az ágyban. Ekkor azonban valami zaj ütötte meg a fülét. Kétségkívül ugyanaz, amire egy pár pillanattal azelőtt felriadt. Ismerős zacskó csörrenése hallatszott, Débe egyből belenyilalt a rémült felismerés:

- LOPJÁK A CHIPSET! – ordította teljes hangerővel, és felugrott ágyából, hogy felkapcsolja a villanyt, és lebuktassa a gaz chips-tolvajt. A fény kigyúlt, és a fiú egy pillanattal később visszasírta, hogy bár még a habos autóban körözhetne, vagy legalább bárcsak valóban egy chips-tolvajt fogott volna el. A padlón csótányok mászkáltak. Nem amolyan gyámoltalan kis rovarok, akik szerényen összeszednek pár morzsát, majd hálás hajlongások kíséretében távoznak, nem! Jól megtermett, falánk és gusztustalan állatok, akik láthatóan elégedetten letáboroztak, a területet átvették, mostantól saját tulajdonuknak tekintették, és eszük ágában sem volt távozni.

A fiatalembörben ebben a pillanatban tudatosult, hogy hosszú éjszakája lesz. Ádáz küzdelmet fog vívni rettenthetetlen ellenségeivel és harcolni fog hazájáért (szobájáért), a legvégsőkig. Dé nagyanyjával lakott kettesben, a néni azonban 8 óra tájt minden este altatóval nyugtázta a napot és harsona-szóval sem lehetett felébreszteni, így Dé tudta: egyes egyedül kell megvívnia csatáját.

Első – nem túlzottan átgondolt – felindultságában fogott egy könyvet és izomból hozzávágta az egyik deltásabb állathoz. Az vezéregyéniségnek tűnt, így Dé azt gondolta, ha neki megmutatja mire képes, hátha a többi is beijed és visszavonulót fúj. A vaskos könyv azonban – fiunk szeme elkerekedett – visszapattant a csótányról, mint valami pajzsról, pár centivel arrébb ért földet, a csótány meg elszántan motozott tovább, mintha mi se történt volna... Mivel látszott, hogy az ilyen dobálózás nem célravezető, mást kellett kitalálni. Dé előbb a seprűre gondolt, de elundorodott a gondolattól, majd bevillant a nagy ötlet: porszívó. Fel kell őket porszívózni!!

Az ágy végébe kúszott, onnan elérte papucsát, majd néhány hosszú, kacskaringós lépéssel sikerült úgy kijutnia az előszobáig, hogy nem találkozott lába az ellenséggel. A porszívót az előszobában összerakta, bedugta, majd becsörtetett vele a had színterére elszántan, felvértezve. Bekapcsolta a porszívót és ismét a kövér csótányt célozta meg, odatartotta hozzá a porszívó csövét (melyről előtte furfangosan eltávolította a fejet, nem kell az most), és – semmi sem történt.

- Az a hülye porzsák! – szitkozódott. A fiú a takarításból annyiban vette ki a részét, hogy olykor felporszívózott, ám a porzsákkal sosem foglalkozott, „ürítse ki az, akit zavar” - gondolta.. Mivel ezáltal a porszívó teljesítménye egyre csökkent, egyre kevesebbet értek a kis takarítások, és Dé úgy kezelte a helyzetet, hogy még ritkábban porszívózott, mondván: ’minek túlzásba vinni, úgysem ér semmit’. A porszívó tehát ott zúgott, hasznavehetetlenül, de állhatatosan… Dé érezte, hogy ha fel akarja venni a harcot, most kell meglépnie a porzsák-ürítést, nincs más választás.

Kivette a porzsákot és az ablakhoz lépett. (Nem akart az előszobában, konyhában is zajt és koszt csinálni, gondolta, elintézi itt helyben..) feltépte az ablakot, és a porzsákot kinyújtva kinyitotta és rázni kezdte teljes vehemenciával. Azzal persze nem számolt, hogy a szél éppen visszafelé fúj, és a remek por, pókháló és egyéb mocsok (virágföld?..) egyvelege egyből a pulcsiján landolt, beterítve azt egy vastag szürkésfekete ragacsos réteggel. Dé tüsszögött és káromkodott, majd – ’most már úgyis mindegy’ elven – kiszórta a maradékot is a porzsákból, majd visszatuszkolta azt a masinába. Idegei nem voltak kötélből, de tudta, meg kell acélosítania lelkét, ha győzni akar. Nemtörődöm pókerarccal ügyködött hát, majd újra támadásba lendült. A porszívó ezúttal – láss csodát! – hatékonynak bizonyult. A csótányokat megadóan szippantotta be a cső, szépen egyesével. Dé élvezni kezdte az egyoldalú küzdelmet, és sátáni kacaj - meg beszólások - közepette szippantotta fel a hízott jószágokat.

- Na most legyél nagymenő, vaze! Gyere, gyere ide, ha mersz, tőlem megkapod csótesz!  - Szipp, szipp, a csótányok koppantak, ahogy a csőben felkígyóztak.

- Elfogytak! Győztem! – kiáltotta diadalmasan, mikor kikapcsolta a porszívót. A gép ugyan elnémult, de mégsem állt be teljes csönd, ugyanis erős motoszkálás hallatszott a masina belsejéből.

– Majd megdögöltök! – mondta fennhangon Dé, de mintha sejtette volna, hogy ez még nem lejátszott meccs, csak ült ágya szélén és révedező tekintettel bámult a porszívóra. Egy pár perc múlva aztán a kövér hadvezércsótány vezetésével megjelent a masírozó kis csapat. Szépen kisétáltak a porszívó-alagútból, és jöttek, hogy visszaszerezzék, ami jár. Dé fásultan újra erőt vett magán, és bekapcsolta a gépet. Újra felszívta vele az összes állatot, és tudta, ezúttal gyorsan meg kell tőlük szabadulnia. A porzsákot óvatosan vette ki a masinából, majd a földre fektette, és úgy ahogy volt, elkezdte püfölni a mocorgó kövér csomagot szöges bakancsával. Megint fenyegető mondatokkal kísérte tettét, és minden dühét, mérgét, undorát arra fordította, hogy még nagyobb ütéseket mérjen a porzsákra. Majd, mikor ereje elfogyott és gondolta, „most már csak megpurcantak?!”, a wc-hez ment és beleöntötte áldozatait. Azok láthatóan nem múltak még ki, ám Dé könyörtelenül lehúzta rájuk a wc-t és le is vitte őket a víz, ahogy illik. Ekkor azonban, már nem mert könnyelműsködni. Mellette állt negyed óráig, és mindannyiszor, mikor hallotta, hogy a tartály feltöltődött, újra lehúzta a wc-t. Végül megfáradtan hagyta ott a mellékhelyiséget, és csörtetett vissza szobájába.

Ahol egy újabb adag csótány fogadta őt szerte a szőnyegen, de már az ágya lábán is mászkált néhány darab.

- Fene a fejeteket, mit akartok tőlem?! - ordította, és elkezdte mindennel csapkodni az állatokat, ami a kezébe került. Végül a paplannal is csapott párat, mintha tüzet oltana, majd ráhagyta, úgymond betakarta vele ellenségeit, és átgyalogolt a romokon. Szobája végébe sietett, a számítógéphez, amit még nem közelítettek meg az állatok, és leült. Lábát felhúzta, magzatpózba gömbölyödött, felvett minden ruhadarabot, ami a keze ügyébe került, és úgy döntött, nem foglalkozik a csótányokkal. A harcot feladta, megfutamodva ült háttal a seregnek.

Reggelig gubbasztott a gépnél, de szerencsére a csótányok megsajnálhatták és megkönyörültek rajta: nem mentek a közelébe, megelégedtek a padlóval. Reggel Dé fásultan, izomlázasan, elmacskásodva és mocskosan lépett ki szobájából. Nagyanyjával közölte, hogy tiszta csótány a szoba, csináljon valamit, majd a tüsténkedő nénit otthagyva átment a másik szobába, és elterült az ő ágyán. Egy-két órát, ha alhatott itt, amikor is rémálma volt: végig egy versenyautóban ült, és az volt a feladat, hogy a szabadon mászkáló mutáns, ember-nagyságú csótányokat elüsse és végül krémessel megdobálva hatástalanítsa.

Majd felkelt, bement a suliba. Minden órát üres, a semmibe meredő tekintettel végigbambult, néha megborzongott az éjjeli élmények hatására, máskor azon vette észre magát, hogy elbóbiskol, majd hirtelen felriad és körülnéz, vannak-e csótányok a közelben. Órái végeztével hazament, hogy újult erővel - és ezúttal nagyanyástul - felvegye a harcot ellenségeivel. Minden létező szerrel mindent befújtak, minden bútort elhúztak, a szobát felforgatták és belélegeztek úgy tíz liter egészségre káros anyagot, majd mindezt otthagyva eljött otthonról Dé.

Hát, ezek után állított be hozzánk kissé megfáradt arcával, és belátom, éjszakai háborújához képest egészen hősiesen nézett ki…

Történt egyszer, hogy egy kis vidéki üdülőtelepen voltunk, hogy mást ne mondjak, nevezzük ’FALU’nak.  Tehát a Faluról a következőt kell tudni. Egy folyó partjánál található, gyakorlatilag felépítése a következő: található benne egy darab nagy utca, ez a fő utca (kreatív névadói ezt a – kétségtelenül kifejező - nevet tudták adni neki: „Fő utca”), és abból leágazó kis mellékutcák. A Falu „centrum”ában található egy darab kisbolt, egy darab kocsma (legyen ez mondjuk ’Berci kocsmája’), és egy darab zenegéppel is ellátott szórakozóegység (legyen ez a ’Láblógató’). És ezen kívül van egy csomó nyaralóház, és a vízparton egy büfé és vízibringa-kölcsönző, és ennyi a látnivaló. A Faluban négyféle embertípus található. Az első a „kiruccanó”, aki a közeli városok egyikében dolgozik, hosszú melós napja van, és lejön délután csak úgy strandolni egyet. A második a „nyaraló”, aki jobbára családjával érkezik, hogy néhány napot nyugiban eltöltsön a vízparton (ide tartoztunk mi is, amíg kicsik voltunk..). A harmadik típus a „bulizós”, ehhez tartozunk mi jelen sztoriban, és azt hiszem, nem is igényel bővebb magyarázatot. Végül a negyedik, a „lakó”. Ez a legritkább faj, azon kevesek tartoznak ide, akik – legalábbis fűtésszezonon kívül – frankón itt élnek, laknak, és ebbe a csöpp kategóriába fog tartozni történetünk egyik főhőse, Margó.

Tehát lementünk a FALUBA. Mindössze egy estét akartunk (tudtunk) eltölteni ott, ami az egész csapatnak megfelelt időpontilag, így ekkor akartuk nagyon „odatenni magunkat”. Vittük a szokásos felszerelést: egy cd-s magnót (igen, akkor még divat volt!.. de legalább nem gramofont írtam ;)) cd-kkel, hangfallal, italok, ételek, és körülbelül ennyi. A nyaralóban volt bőven szék, ágy, takaró, a kertben tűzrakó hely, tehát minden készen állt a lazuláshoz.

Délután bemelegítettünk egy kis hazaival, lightos tollasozással, trécseléssel múlattuk az időt. Aztán elmentünk sétálni egyet, mert gyönyörű idő volt. Barátnémnak - kit nevezzünk Cserivirágnak az egyszerűség kedvéért - gyengéje a virágzó cseresznyefa. Így sétánk során be-belestünk a kertekbe, és lám, az egyik jól gondozott udvarban meg is láttunk egy csodálatosan virágba borult cseresznyefát. Barátném lelkes fotózásba kezdett, és kisvártatva megjelent a kertben a lakó is: Margó néni. Margó, mint rég látott ismerősöket, üdvözölt minket (nyilván akkor láttuk életünkben először..) és beinvitált. Cserivirág megdicsérte a szép fát, és megkérdezte (ha már így lespanoltunk az öreglánnyal) nem kérhetne-e egy kis hajtást róla?..Margó – aki egyébként egy nyitott, jó kedélyű, virágos-otthonkás nyugdíjas néne volt – egyből lelkesen helyeselt. Pillanatok alatt kerített egy létrát és egy metszőollót és felküldte Polárt (csapatunk egyetlen férfi tagját) a létrára, hogy a fa tetejéről vágjon, ott a legszebbek a hajtások. Ezek után egy ideig még bájcsevegtünk Margóval, - aki jó nagymama módjára negyed órás kiselőadást tartott gyerekeiről és főképp unokáiról – majd visszatértünk a nyaralónkhoz.

Sötétedvén aztán tüzet raktunk, fogtuk pórias kis nyársainkat (mondjuk ki, lefaragott végű botokat, jóóaz!) és nekiláttunk a sütkérezésnek. Sült virsli (csakis bükkfán füstölt!..), paradicsommal, paprikával, ubival, pirítóssal, és minden ami arra jár, leöblítve mindenkinek a maga kedvenc nedűjével. Persze a hangulat emelkedtével egyre bizonytalanabb volt egyensúlyozó és nyársozó készségünk, így egyre több kenyércsücske és virsli kötött ki a tűzben. Ekkor úgy döntöttünk, ezt nem erőltetjük tovább, nyomassuk a bulit úgy istenigazából. Én a legkevésbé sem vagyok táncos lábú típus, úgy egy évben egyszer jön el az alkalom, hogy táncra perdüljek (najó, akkoriban ez a szám még 4-5 volt..), de ekkor még messze voltam attól a hangulattól. Már épp kezdtük jól érezni magunkat, úgy éjféltájt, mikor azt a szörnyűséges tényt kellett felfedeznünk, hogy elfogyott az innivaló. Ezt sehogy sem értettük, hiszen mindig felkészültek szoktunk lenni…, de most mégis előállt a helyzet, és kerestük a megoldást, hisz nem fulladhat itt be a parti, milyen rég készültünk rá!..

Persze felvetettünk minden lehetőséget, végigjártuk a Falut: Berci kocsmája: zárva, Láblógató: zárva, kisbolt kb délután 4 óta zárva. Na, akkor gondolkozzunk!..

Mégis mik a lehetőségeink? Kb semmi, visszamenni a városva, de vezetőképes állapotban már senki sem volt; hát itt a buli vége?… És ekkor valakitől jött az isteni szikra: Margó! Biztos van egy kis szívmelegítője, és ha jelezzük, hogy vásárolnánk tőle, akkor még nem is tűnünk nagyon suttyónak!...

Az a puszta tény, hogy éjfél felé beállít egy enyhén spicces csürhe egy védtelen, igazából idegen nénihez – nos, ez valahogy egyikőnkben sem keltett akkor különösebb aggodalmat. A reakció mégis mindannyiunkat lenyűgözött.

Odaértünk házához, csengettünk – volna, de ilyen csengő- féle a Faluban nem nagyon létezik, mivel állandó lakók sincsenek, látogatókat sem igen várnak. Tehát kopogtunk (!..) a kovácsoltvas kapun (!), de miden hiába: hatástalannak bizonyult, viszont legalább kinyílt a kapu, ami nem volt kulcsra zárva. Mi ekkor már bennfentesnek éreztük magunkat, és be is mentünk az előkertbe. Kiabálni nem akartunk, hát az ajtóhoz léptünk, ami tárva- nyitva állt. Halkan beszóltunk az öreglánynak, de semmi reakció, hát gondoltuk, beljebb merészkedünk, mi történhet. A sok beszari csaj előreküldte Polárt, és vártuk a csodát. És a csoda jött. Margó a nyári éjszaka kellős közepén a szobájában álldogált, krimit nézett, és VASALT. Mikor meglátta Polárt, és a háttérben minket, örvendező könnyed üdvözlésbe kezdett:

- Sziasztok, na mi újság, fiatalok? Épp nézem itt ezt a jó kis krimit, bár én az elejétől sejtem, hogy az a rossz arcú postás lesz a gyilkos, annak a szeme se áll jól. – mondta nekünk tudálékosan, és a szeme se rebbent, hogy mit keresünk a nappalija közepén éjnek idején..

- Hát, mi arra gondoltunk, nincs- e a néninek valami jó kis eladó házi pálinkája? – kérdezte meg valamelyikőnk minden laca és faca nélkül, amúgy lényegretörősen.

Szegény Margó erre bőszen sopánkodni kezdett, hogy miért nem egy héttel előbb jöttünk, van ő neki isteni körtepálinkája, büszke is rá, csakhogy a lánya egy hete volt itt, hogy elvigye a pálinkát.. Margó tekintetében láttuk a szomorúságot és a valódi restelkedést, hogy most hát nem tud segíteni nekünk. Már épp eloldalogtunk volna, de Margó megálljt parancsolt, nem eszik ilyen forrón a kását, majd kitalálunk valamit. Mire egyet néztünk, emelte a telefont, tárcsázott, és beszédbe elegyedett.

- Szervusz Bercikém, nem aludtál?.. Na ne haragudj akkor! Itt vannak ezek a gyerekek, ugye kinyitod nekik a kocsmát, hogy vigyenek egy kis szíverősítőt?.. Persze, rendes gyerekek, innen az utcából – kezeskedett értünk újdonsült ismerősünk, Margó. És mitadisten, Berci, a Falu egyetlen kocsmárosa - egy szál kockás boxerbe, egy papucsba és egy matyó-hímzéses köténybe öltözve – kinyitotta nekünk a kocsmát. És mi hálás szívvel gondoltunk Margóra, akinél „tökösebb” öregasszonnyal azóta sem találkoztam.