Mit tesz az ember, ha van egy szabad hétköznapja? Lustálkodik, soppingol, olvas, filmet néz, fagyit majszol, napozik, vagy hasonló.. Vaaaagy, úgy tesz, ahogy én tettem: és neki indul ügyintézni, hmmm, ugye jól hangzik?
Egy jó kis szerdai nap volt, melyet célirányosan azzal indítottam, hogy a postán befizettem egy hétezres számlát, mintegy bemelegítésként, megkönnyítendő a pénztárcámat. Ezután jöhetett a többi..
Nemrégiben eszméltem ugyanis, hogy lejáróban a jogosítványom. Pontosabban annak az egészségügyi alkalmasságnak a „szavatossága” van csupán lejáróban, amit ezek szerint immár 10 éve állítottak ki. Maga a jogsi érvényes (lenne) még 10 évig, de ez ilyen jó trükkös, hogy ha az orvosi alkalmasság lejárt, akkor a jogsi se érvényes, tehát futhatja szegény földi halandó a köröket..
--------------------------------------------------------------
Ez a bizonyos földi halandó egyébként tipikusan az a „női sofőr”, akit minden normális vezető utál: a „még átférek, mégis, mégse”-típus, aki parkolni se tud normálisan… Így nem véletlen az sem, hogy csak harmadik próbálkozásra voltak hajlandóak odaadni nekem a becses papírt… Első alkalommal pl. a vizsga előtt derűs arccal közölte az oktatóm, hogy nagyon jó szívű vizsgabiztost kaptam, nála nem bukik meg senki! Na, nekem sikerült..
Bár annak a bizonyos harmadik „próbálkozásnak” meg már szinte sorsszerűen sikerülnie kellett, ugyanis rajongókkal érkeztem – csak én nem tudtam róla... Kifordultam az első kereszteződésből, teljes koncentrációval vegyes stressz- érzet ugye, mikor is vizsgáztatóm közli a hátsó ülésről kiismerhetetlen hangszínen: „Hát, gratulálok Anna…”.
Én már szinte hallottam a mondat folytatását, hogy „… ilyen hamar még senkinek sem sikerült megbuknia” – cikáztak bennem a gondolatok, hogy mi a manót művelhettem, és vajon helyrehozhatom-e még, mire folytatta a vizsgabiztos:
„.. nagyon szép kis rajongótábora van!”
Néztem nagy kandi szemeimmel értetlenül, fogalmam sem volt, hogy mire célozhat, vagy ugrat-e, csak vezettem tovább, rendíthetetlenül. Számomra utólag derült csak ki, hogy olyan szinten koncentrálódtam a vezetésre, forgalomra, hogy térlátásom beszűkült, és nem vettem észre az út szélén házilag készített transzparenssel szurkoló barátaimat, akik teljes erőbedobással próbáltak bátorítani.. A „Hajrá Anna!” táblám egyébként mai napig ott díszeleg otthoni szobám falán, és fenemód büszke vagyok rá! Ahogy arra is, hogy e harmadik alkalommal hogy, hogy nem, de nem csináltam nagy marhaságot, és átmentem a forgalmin… :)
---------------------------------------
Itt álltam hát keveset használt, de mégis kedves 10 éves jogosítványommal, és gondoltam, ideje a tettek mezejére lépni. Első körben tehát el kellett látogatni egy orvoshoz, amitől én eleve óckodok, és csak ha muszáj, akkor megyek.. De erőt vettem magamon, és elmentem hát a legközelebbi rendelőbe, csak úgy randomra beálltam a legrövidebb sorba, aztán kíváncsian vártam, hogy na ebből mi sül ki?.. (ja, mert a háziorvosom meg nyilván másik megyében praktizál..)
Hamarosan, sőt meglepően hamar, sorra kerültem. És mitadisten, nem is hajtottak el semerre, megcsinálta a doki az alkalmasságit zokszó nélkül. Emlékeztem ám, hogy ez a muri már annak idején is kb ötezret kóstált, szóval tudtam, hogy nyilván feljebb ment az ár.. És ebben nem is kellett csalódnom.
A doki megmérte a vérnyomásomat, és kikérdezett, hogy jól látok-e (még egy kamu látásvizsgálat se volt…), volt- e komoly műtétem, szedek- e gyógyszereket, majd mindezek alapján megállapította, hogy alkalmas vagyok. Na ez került 6800 Ft-omba. Bár legalább gördülékenyen ment: nem bánom, hogy nem kellett vért, meg vizeletet meg mit tudom én mit adnom…
Ezek után eltekertem az okmányirodába, ami ugye a város másik végén kell, hogy legyen. Gondoltam nagy naivan, hogy ott elsősorban délelőtt állnak velem szóba, alkalmazkodok. No, hát nem, hanem menjek vissza később,12-től foglalkoznak jogsival. Mit volt mit tenni, akkor uzsgyi haza, közben boltolás, otthon kis tesz-vesz, majd irány vissza, a következő menet..
Hamar meg is lett a kis sorszámom, várok, várok. Közben értesültem két pozitív dologról: az egyik az, hogy az okmányirodában már nem muszáj csekkel elmászkálni és befizetni, hanem lehet bankkártyával helyben fizetni (ja mert fizetni ugye mindenért kell, hiába nem jó kedvemben intézkedek..), a másik meg, hogy van egy új ingyenes szolgáltatás, hogy ha megadom a mobilszámomat, küldenek majd sms-t ha elkészült az okmány és bemehetek érte.
Érhetnek még pozitív meglepetések. Szóval, nagy sokára akkor sorra kerülök, bemegyek, a fogadó férfi egy lassú-szájbarágós, kicsit gügye srác (időközben kiderült, hogy új még, azért olyan kis csendes a lelkem..) Ő csinálta a fotót. Na, hát az valami botrány lett…
Csinált hármat és kérte, hogy válasszak egyet. Az első rögtön olyan lett, hogy az egyik szemem (csak az egyik!) csukva van… Hát akkor ugye az kizárva... Közben észleltem, hogy fenn a plafon táján van egy kis monitor, ahol mutatja, milyen lett a kép. Nos így lett a második képem egy toka-közeli, ugyanis épp ezerrel csekkoltam fent az a szörnyű első képet, mikor a jóember jónak látta kattintani.. Na ezzel akkor ugye a második kép se nyert, minden feltettem az utolsó lehetőségre. Így vágtam is egy ”szellemi fogyatékos örül, hogy jogsit adnak neki”- vigyorgó képet, amin úgy áll a hajam, mintha egy boci lenyalta volna, de nem végzett alapos munkát: egyes részeket kihagyott, így néhol kunkorin kiáll a fejemből 1-1 tincs.. Na, ez a kép lett a befutó.
Ekkor firkantottam még egy aláírást (ilyen lassan és körülményesen még sose rágták számba, hogy ne érjen ki a keretből a nevem..) és állhattam be az újabb sorba. Előttem egy nagydarab izzadós ember aurája lebeg, sőt rázkódik és lötyög az éterben, a mögöttem álló pedig úgy szuszog, mint sündisznó tejlefetyelés közben...
Nagy sokára sorra kerülök, erre vissza is hajt a nő, hogy bankkártyával csak amannál a másik hölgynél lehet intézkedni, minek tartom fel – na, akkor visszakullogtam és vártam tovább. Előttem már csak egy srác volt ebben a sorban, de valami nagyon problémás lehetett, mert mire végzett, amott a csekkes sorba három ember távozott elégedetten: Husi, Szuszi, és Nyafi (akit anyuka kísért el, mert legalább 20 éves fejjel még nem képes egyedül intézni az ügyeit..). De amúgy összességében még így is jól jártam, mert ők viszont ugye háromszor álltak sorba. Ezután – szinte meglepő módon – ahogy sorra kerültem végre, már ment minden gördülékenyen, és le is húzták a kártyámról a 4000 forintot, és itt a vége, mehettem haza rakott karfiolt készíteni - üres zsebbel.. Én alig várom, hogy újra kelljen valamit intézni, ez valami felemelő érzés!..
Ja, és egyébként utak, és sofőrök reszkessetek: bogárhátú kisautóra gyűjtök! ;)
Utolsó kommentek