E rövidke történet főhősét Tulipánnak fogom nevezni, ugyanis ez a kedvenc virágja. Tulipán egy nagyszívű, lelkes, ámde tériszonyos nőszemély. Nagy könyv-faló hírében áll, rengeteg műfajt és stílust kedvel, ám van egy nagy „szíve csücske”: Szabó Magda írásai.
Történt egy napon, hogy Tulipán és családja (egy része) kirándulni voltak Debrecenben. És minthogy Szabó Magda szülővárosáról volt szó, Tulipánnak ez egyfajta zarándok út volt, és igyekezett minél több információt, élményt, látványt magába szívni. Azt is elhatározta, hogy visz egy virágot az írónő sírjára, így ki is választott egy szép csokrot egy helyi árusnál. Mielőtt azonban a temetőnek vették az irányt, férje rávette, hogy menjenek fel a nagy templomba.
Egy átlagos valakinek nem is lenne ezzel problémája, Tulipán szemei előtt azonban rögvest megjelentek ősi ellenségei: a lépcsők. A lépcsők, melyek a templomokban különösen hideg-ridegek és meredekek, és - ó, borzalom! -még kapaszkodó sincs mindenhol.
Mégis, afféle becsületbeli ügyként, beleegyezett. Tudta ugyanis, hogy férje hajthatatlan, így erejét és elszántságát összeszedte, és nekivágtak. A lépcsők még kegyetlenebbek voltak, mint számított rá. Tulipán azonban összeszorított foggal ment: kapaszkodott feljebb és feljebb. A kis pihenőkkor kitekintett az ablakocskákon, és egyre szebb látvány tárult elé a városról.
Egy ponton azonban megbokrosodott. A lépcsők végeérhetetlenül, és gonoszan pislogtak vissza rá, ő pedig megállt, és megátalkodott. Közölte férjével, hogy ő itt megvárja, nem megy tovább. Mit volt mit tenni, férje és lánya felmentek, hogy megcsodálják a kilátást, élvezzék a panorámát. Majd visszaindultak, hogy összeszedjék Tulipánt. Ő várt is rájuk épp ott, ahol elváltak (egyetlen fokkal sem feljebb!), és együtt vonultak le a lépcsőkön. A lépcsőkön, melyek ünnepélyesebbek voltak, mint idefelé: mintha valaki az ő tiszteletükre virágszirmokkal szórta volna be az összes fokot. Ez a valaki pedig nem más volt, mint a mi Tulipánunk, csak épp maga sem tudott róla. Felfelé jövet ugyanis megfeledkezett magáról és minden „csomagjáról”: így a virágcsokorról is. Ezért nem tűnt fel neki, hogy amint nagy, vehemens mozdulatokkal ragadta meg fokról fokra a kapaszkodót, azzal együtt ütődött az ártatlan kis csokréta mindannyiszor a korlátnak, vagy a falnak, és hullatta el szirmait. A sírra persze új virágot kellett venni, én mégis azt gondolom, ez az első csokor is méltón végezte: egy napra, Szabó Magda emlékére beterítette a nagytemplom lépcsőit.
Utolsó kommentek