MekkaFirka - megújulva

Aki ismer, az tudja, hogy nem vagyok egy nagy étteremlátogató, dőzsölő lélek. Mindazonáltal, idén nyaraláskor (mert nyaraláskor ugye megenged magának némi luxust az ember fia-lánya) volt szerencsém (?) közelebbről megszemlélni a magyar vendéglátást. És hát, mit tagadjam, vegyes tapasztalatok értek..

Mielőtt bevetem az „érdekesebb” sztorikat, azért meg kell említenem, hogy jó néhány pozitív élmény is ért. Ettünk jó pár helyen isteni finomat, nagy, izgalmas adagokkal. Volt egy hely, ahol a kiszolgálás is kiemelkedően jó volt: a pincércsajszi udvarias, de egyben barátságos és vicces volt, talpraesett és vette a lapot a „házi humorunkra” is. Úgy vettem észre, alighanem szereti a munkáját és az embereket is, egészen megörültem, hogy létezik még ilyen személyzet J

A legnagyobb sikere egyébként a legtöbb helyen a vegyesen összeválogatott tálaknak volt, de ez nálunk egyébként is hagyomány és családi „szólás” fűződik hozzá. Ugyanis ilyenkor, mikor valamilyen apropóból (rendszerint születésnap, évforduló) ellátogatunk családilag valami vendéglátó egysége, szóval ilyenkor Apu rendszerint előáll az ötlettel: „Mit szólnátok valami többszemélyes tálhoz?” Maga a felvetés teljesen helyénvaló is, de az, ahogy vadi új, hirtelen jött ötletként tálalja, mintha most jutna először eszébe, hát eszméletlen jó! Csak az a baj, hogy már annyiszor kicikiztük (és annyiszor vártuk előre, gúvadó szemekkel, össze-össze kacsintva a mondatot), hogy lebuktunk, ő meg minden bizonnyal megsértődött, és már nem szokta felvetni… Legutóbb átvettem tőle a szerepet, a fő, hogy spontán dobja be az ember a nagy mondatot! ;)

A Velencei tó környékén nyaraltunk egyébként, és azt kell mondjam, a környező városokban is, egy esetet kivéve mindenhol jó tapasztalatim voltak. A két legmeglepőbb história ugyanis nem ott, hanem a hazaúton történt. Az első egy amolyan útszéli vendéglőben, csárdában esett meg. Hangulatos, ’kiülős’ helyre telepedtünk le, és hamarosan érkezett is a hölgy az étlapokkal. Én kissé tanácstalan voltam, mert az elmúlt napokban már annyi finomat összeettem, ugyanakkor valamiért nem is voltam topon aznap, és a leányzó meglepően hamar kijött felvenni a rendelést. Anyu kiválasztott egy menüt magának, de valami variált rajta, egyszerű hasábburgonya helyett (ő meg én nagy krumplistarisznya hírében állunk!..) valami kacifántosabbat kért: cikk-cakkosat, vagy mosolygósat, vagy én már nem is tudom pontosan, hogy mi volt a furfangja. No gondoltam, az jó lesz nekem is, így közöltem nagy magabiztosan, mikor sorra kerültem, hogy „Én is ugyanolyat kérek”. Egy jó tanács a közeljövőre minden hasonszőrű teremtésnek: soha ne mondd egy étteremben, hogy ugyanazt kéred! Most azt hiszed, egyszerű, egyértelmű megfogalmazás volt? Hát, nem mindenkinek.

Az első gyanús jel az volt, hogy Anyu kapott levest is, míg én nem. Egy kicsit furcsálltam, de azt hittem, ő ezt külön kérte még, meg igazából úgy voltam vele, hogy nekem úgyis elég lesz most a főétel. És jött is a főétel. A húsom nagyobb volt mint az övé, a krumplim másmilyen (sima), és savanyút – vele ellentétben - ismét csak nem kaptam. Diszkréten szóvá tettük a hölgynek aki visszakérdezett, hogy „Akkor még egy adag savanyúság lesz?”.. Majd hozott egyet.

Erre már akkor furcsán nézhettem a pincérhölgyre, de ő értetlen- felháborodott- mentegetőzve visszakérdezett: „Hát ugyanazt kérte, nem?”… -  nem volt több kérdésem. Máskor nem fogalmazok így, mert a jelek szerint nem mindenkinek ugyanazt jelenti. Az étel egyébként finom volt, a lány meg jóindulatú. De mégis muszáj voltam még egy óráig ezen értetlenkedni, hogy jöttem ki úgy a szituból, mintha én nem lennék képben? .. :D

Ekkor még nem tudtuk, hogy ez a kis szösszenet (ami egyébként is csak engem érintett) csak bemelegítés volt egy másik helyzethez, avagy helyzetkomikumhoz, hogy úgy mondjam. Történt ugyanis, hogy a hazaúton az utolsó tervezett megállónál tartottunk, és gondoltuk, ezt a jó kis nyaralást miért ne koronázzuk meg egy jó fagyizással?... Bekocogtunk hát az aktuális helység belvárosába, és már messziről kiszúrtunk egy impozáns cukrászdát. Már nem esküdnék meg, de talán valamilyen gyümölcs neve volt.. Mivel volt kiülős rész is, mi szokás szerint azt választottuk, és feltételeztük naivan, hogy itt kapunk majd valamiféle kiszolgálást. Hát végül is ez bejött: mert valami félét kaptunk.. Némi várakozás után kijött egy hölgy, majd közölte, hogy ha fagyit szeretnénk, ahhoz be kell menni választani, és leadni a rendelést. Na már ezen megrökönyödtünk: nem mintha fájna a két kis lábunkon betipegni a belső részbe, csak akkor miért van kint járkáló személyzet? Nem tudom, hogy rosszindulatúan, vagy csak reálisan, de végül arra jutottunk, hogy a hölgyek valószínűleg képtelenek megjegyezni, hogy éppen milyen fajták vannak, és így egyszerűbb nekik bent a „bökős” módszerrel értelmezni a rendelést.

Na, elég az hozzá, hogy bementünk, egyesével elhebegtük, hogy mit kérünk, majd kijöttünk. Mikor Apu is kijött, a hölgy restelkedve futott utána, mert nem sikerült megjegyeznie/felírnia a választott kettő gombócot.. Szóval érdekesen indult a dolog, de leültünk és türelmesen vártuk, hogy na ebből mi lesz. A helyzetet bonyolította, hogy párom süteményt kért, mi meg fagyit. Ez ugyebár egy cukrászdában elvileg nem lenne szabad, hogy komolyabb megrázkódtatásokat okozzon..  De itt mindent összezavart.

Végül aztán mégis megkaptuk a finomságokat (mert ezt nem tagadhatom: finom volt!), bár a hölgy nem csak a kelyhekkel volt tanácstalan, hogy melyiket ki kérhette, azt sem tudta megjegyezni, hogy a sütemény kihez tartozhatott.. Na nem baj, mi szétosztottuk magunk között, majd jóízűen és megkönnyebbülten elfogyasztottuk. Ekkor azt hittük, a „nehezén” már túl vagyunk, ám ekkor jött a fizetés. Nem variáltunk vele: a családfő egyben fizet mindent: legalább a pincérlánynak is megkönnyítjük a dolgát. Gondoltuk mi..

Miután jeleztük a fizetési szándékot, nagy sokára előjött a hölgy, a számlával, majd kijelentette, hogy mivel a sütemény már fizetve van, ennyi és ennyi lesz a fagyi. Mi néztünk rá értetlen bociszemekkel, hogy hát hiszen a sütemény sincs fizetve (igen, mi már csak ilyen becsületes nép vagyunk), erre láthatóan összezavarodott és visszavonulót fújt. Lelki szemeink előtt szinte láttuk, amint a személyzet tagjai összedugják a fejüket és a számológépüket, és próbálják kisakkozni, hogy akkor most mennyit kéne fizetni. Még azt is elképzeltük, amint lejátszanak egy menet „kő-papír-ollót”, hogy ki menjen már megint ki ezekhez a „problémás vendégekhez”.. Végül újra kimerészkedett a hölgy (bár hajdani magabiztossága már odavolt), és tovább puhatolódzott, hogy hát biztos nincs-e fizetve külön a sütemény. Miután biztosítottuk róla, hogy nem, most szeretnénk mindent egyben fizetni, újból meghökkent, hogy hát a sütemény nem is lesz külön fizetve? Ekkor újra visszavonult tanácskozni, és minden bizonnyal újabb nyugtát állított elő, bízván a sikerben. Harmadszorra is kimerészkedett végül – kitartása becsülendő egyébként – és végül sikeresen átestünk a fizetés ceremóniáján is, és távoztunk. Az autóhoz visszabattyogva hitetlenkedtünk egy sort, hogy vajon itt tényleg ennyire bonyolult a rendszer, vagy esetleg egy beugróst kaptunk, mert az „igazi” dolgozók nyaralni vannak?.. Ezt már sose fogjuk megtanulni…

A „legrosszabb” ételt mindazonáltal - mert hát ilyen is van ugye – a Velencei tó partján az egyik strand büféjében sikerült ennünk. Ő volt az a bizonyos kivétel a helyi jó tapasztalatok mellett.. Elhatároztuk, hogy mi bizony pizzázni fogunk az első utunkba eső büfénél, ahol árulnak ilyesmit. Sorra kerültünk és elmondtuk mit szeretnénk, majd jött az első döbbenet. A pizzákra várni kell jó fél órát, és akkor is egyesével, 15 percenként fogjuk megkapni. Ugyanis mint kiderült, az egész helynek van egy, azaz egy darab sütője vagy mije, szóval egyszerre frankón csak egy pizza tud sülni.. Elképedtünk ugyan, de gondoltuk nem problémázunk: nyaralunk, időnkből kitelik, elüldögélünk itt egy kicsit és megvárjuk. A pizza ára (nem konkretizálom, mert ez nem egy anyagias blog :D) egy közepes árkategóriájú pizzériájéhoz hasonlított, így- ha nem is pont olyan színvonalat, de legalább - valami hasonlót vártunk..

Mikor megkaptuk az első pizzát, jött a megrökönyödés. A tésztája száraz volt és olyan kemény, hogy törni lehetett. A szósz, vagy alap vagy mi az, na az egyszerűen nem létezett rajta. Néhány vézna papírvékony sonkaszelet díszelgett rajta, valamint mindezt nyakon öntötték alaposan ketchuppal (ami egyébként ügyes fogás, mert elsőre jól álcázza, hogy milyen üres semmit kaptál, másodsorban meg ad egyáltalán egy ízt az egésznek).. Őt tehát negyedórás szünettel követte a következő hasonló példány (itt már legalább nem kellett külön csalódni), végül megkaptuk a harmadik pizzát is, a „magyarosat”, mely a sonkáshoz képest egy kis gyógyírral szolgált, mert két féle feltét is volt rajta, ha jól emlékszem. Ekkor már ezt is tudtuk értékelni..

Mindazonáltal keserédes szájízzel hagytuk ott a kis standot, és elhatároztuk, hogy a nyaralás folyamán még elmegyünk valahova és eszünk PIZZÁT (ami egyébként másnap meg is történt), mert ezt a pizzának csúfolt, arra halványan emlékeztető táp nem érdemli meg a becses nevet..

Szóval hát ilyen kalandos evészeteket rendeztünk mi a nyaralás során.. Erről viszont eszembe jutott a kedvenc régi éttermes sztorim, ami a szülővárosomban esett meg. Történt ugyanis, hogy egy születésnap alkalmával családilag taxiba vágtuk magunkat (na ez még az éttermezésnél is sokkal ritkább alkalmak egyike) és elmentünk a kiszemelt vendéglátó egységbe. Rendeltünk: ettünk- ittunk- nevettünk jó ízűeket, szóval tényleg remekül alakult az egész este, de mint minden jó dolog: ez is véget ért egyszer. Szomorúan láttuk be, hogy ideje távozni, és odaintettük a pincér hölgyet (miért van az, hogy az érdekes szitukban mindig női pincér a főhős?!..) és akkor jött a váratlan fordulat. Családom férfitagjai ugyanis nem tisztázták előre, hogy ki fog fizetni.

Apu ekkor jelezte, hogy ő fizet, nagyapa viszont közölte, hogy szó se lehet róla, mert ő fizet (mármint mindkettő saját magára mutogatott gálánsan). Bizonyítván a szándékuk komolyságát a két férfi egyszerre pattant fel igen határozottan, és mindenre elszántan farkasszemet néztek. Szegény kis hölgy épp akkor érkezett mit sem sejtve az asztalunkhoz, mikor az ominózus felpattanások történtek. Minden bizonnyal azt hitte, hogy most tört ki nálunk a családi háború, és a férfiak egymásnak fognak esni, hogy vérre menő harcban döntsenek el valami becsületbeli ügyet. A megszeppent lány ugyanis sikkantva ugrott egyet, majd futott el, miután meglátta „egymásnak ugró”családtagjaimat...

Azóta előre tisztázzák mindig, hogy ki fizet: nem szándékozunk szívinfarktust okozni valami újabb, jó indulatú, de instabil lelkületű hölgyeménynek..