Néhány héten belül mehettem másodjára is orvosi vizsgálatra, ami egy ilyen anti-kórház embernek, amilyen én vagyok, kész rémálom. Szerencsére ritkán vagyok beteg, és – általában – olyankor sem annyira, hogy orvoshoz kelljen folyamodni. (Téli náthákra házi megoldások minden mennyiségben jöhetnek…)
Vannak viszont helyzetek, mikor nem lehet kibújni alóla, ilyen ugye a munkahelyi alkalmassági vizsgálat is. De mivel az én munkahelyem egészségügyi szempontból teljesen „semleges”, mármint higiéniai szempontok nincsenek kikötve, így gondoltam, ez is csak a szokásos „látszat”- vizsgálat lesz, pikk-pakk túl leszek rajta. Tulajdonképpen nem is tévedtem ebben nagyot. Azt, hogy én a kelleténél kicsit nagyobb ügyet csináltam belőle, csakis magamnak köszönhetem.
Gondoltam, egy ilyen irodai „jellegű” munkához csak nem lesz itt külső-belső kivizsgálás, vérvétel, vizelet- vizsgálat, dopping- teszt, meg hasonló elvetemültségek, így teljes nyugalommal vonultam be a dokinénihez. Miután lefuttattuk a szokásos kérdéseket és vérnyomásom is normálisnak bizonyult, gondoltam, ezzel meg is lennénk, szívesen távoznék… Ekkor azonban dokinéni tovább darálta szövegét, melyet ma már vagy huszadjára adhatott elő, hozzám azonban csak szófoszlányok jutottak el, melyeket most kicsiny agyamban próbáltam helyes sorrendbe tenni és értelmezni.. Kezembe került egy kis karton „csík”, és hallottam olyan szavakat, hogy „rá kell pisilni” (jézusom, más se hiányzott!..), meg hogy „ott, a függönynél” > na itt aztán teljesen bepánikoltam: nehogy már itt egy szál függöny mögé bújva kelljen „produkálnom”, mert azonnal elsüllyedek!.. Hirtelen felsejlettek előttem az olimpiai versenyzők, akiknek doppingvizsgálatok sorát kell elszenvedniük, és ebben a pillanatban nagyon átéreztem felháborodásukat (legalábbis az ártatlanokét).. Amint méltóságuktól megfosztva kell „produkálniuk”, és minden irányból árgus szemekkel nézik és várják a „termést”.. Borzalom..
Zavaromat nem leplezhettem túl jól, és hebegni kezdtem, hogy akkor tulajdonképpen most mi is, hogy is, hol is?... Ekkor dokinéninek megesett rajtam a szíve és hangnemet váltott. Úgy tűnt, beletörődött, hogy megint egy lassabb felfogású pácienssel van dolga, és szépen számba rágta a tudnivalókat:
„Ezt a csíkot tegye el szépen, majd otthon megcsinálja a tesztet.” (földöntúli megkönnyebbülés) „Most pedig álljon a függönyhöz a látásvizsgálathoz!”. (Ezek szerint itt került a képbe a függöny, jó tudni…)
Na most mindezen szépen túltettem magam, amikor is jött az utolsó kör, a légzésvizsgálat.
-------------------------------------------------------------------------------
Ez átlagembereknek egy semmiség: párat szuszog, és mehet haza elégedetten. Nekem viszont igazi kihívás. Hogy miért ?!... Nos, őszintén szólva, ez régi történet. Gyermek- majd ifjonc koromban is mindinkább feltűnt nekem, hogy ezt a vizsgálatot, nagyon elsietik. Vagy én vagyok lassú hozzá… Már most nem azért kérdezem, de feltűnt már valaha, valakinek, hogy állandóan nagy levegőt kell venni, de kifújni nem engedik?! Verseny önmagaddal, és a szervezeteddel, avagy belégzés kidurranásig…
Mert kérdem én, mikor tudom azt kifújni, ha már újra nagy levegőt kell venni, holott még a felét se fújtam ki????.. Nem várom én el, hogy külön figyelmeztessenek, hogy most ki kellene fújni a levegőt, erre még magamtól is rájövök; de egyszerűen nem adják meg a lehetőséget! Mert amíg suttyomban nekilátnék, hogy kifújjam, érkezik a kedvesnek, de legalábbis közönyösnek álcázott kérés: „nagy levegőt!” – ami számomra úgy hangzik, mintha kiképzőtiszt ordítana a túlélésért küzdőnek, hogy: ’Még száz fekvőtámaszt, gyorsan, MOST!’ És én, mint lelkiismeretes katona, teljesíteni akarom a küldetést. Nincs mese, új levegőt szívok be (hogy hova, az már számomra is kétséges, hiszen már luftballonnak érzem a tüdőmet) és próbálok megfelelni.
Mikor ezt páromnak meggondolatlanul elmeséltem egyszer, jót derült rajtam, és naiv egyszerűséggel megkérdezte: ’De hát miért nem fújod ki előbb?’ Hahh!... Hát hogy is tehetném, mikor már újra rám szegezték a sztetoszkópot, és követelik a levegővételem összes rezzenését? Erre én nagy elégedetten fújjam ki mindazt, amit összeszívtam??? Mint egy degenerált, aki fordítva reagál a kérdésekre?.. Azt már nem, ééés beszív, ééés, nagylevegő, éééés bent tart..
Párom egyébként azóta is jót mulat ezen a képtelenségemen, és cikizve emlegeti magyarázatomat a ki nem légzésre, miszerint „NINCS IDŐ”. Egyébként szó ami szó, ilyenkor nekem is nevetségesen és nonszenszen hangzik (talán mert más szájából hallom), mi az, hogy nincs rá idő?..
--------------------------------------------------------
Ott álltam tehát, felfúvódásra ítélve, de elszántam. És, beszívtam. És – ahogy az lenni szokott, - egyből kérték-követelték az újabb belégzést. Én pedig engedelmesen beszívtam, közben azonban meghallottam fejemben párom kedvesen kötözködő hangját: 'Nincs idő!' – és hirtelen nevethetnékem támadt. Mit nevethetnék, egyenesen röhöghetnék, de közben, nem elég, hogy nem röhöghetek, még kifújni se tudok, csak újabb belégzések végtelennek tűnő sora. Közben felsejlett előttem a szánalmas kép, amint a vörös bársonyfüggöny mögé vonulok „produkálni”, a doki meg nyilván csodálkozó, kerek szemekkel figyelt volna tétován, hogy mégis mire készülök…
Nem tudom feltűnt-e a dokinéninek belső vívódásom a kilégzés- belégzés- nemröhögés hármas szentségtelenségében, és fulladás-közeli állapotom, de végül elbocsájtott, szabadjára engedett. Mint kalitkából kiszabadult verdeső kismadár, igyekeztem a szabad levegő és a fény felé (na jó, igazából csak a folyosóra), hogy végre kifújhassak, és rötyöghessek egy jót. Hát ez van, legalább a következő „áldozatoknak” bíztató hangulatot sugalltam, nyilván alig várták, hogy bemenjenek és ők is meghallgathassák azt a frenetikus viccet, amin én ilyen jól szórakoztam..
Utolsó kommentek