Történt egyszer, hogy egy kis vidéki üdülőtelepen voltunk, hogy mást ne mondjak, nevezzük ’FALU’nak.  Tehát a Faluról a következőt kell tudni. Egy folyó partjánál található, gyakorlatilag felépítése a következő: található benne egy darab nagy utca, ez a fő utca (kreatív névadói ezt a – kétségtelenül kifejező - nevet tudták adni neki: „Fő utca”), és abból leágazó kis mellékutcák. A Falu „centrum”ában található egy darab kisbolt, egy darab kocsma (legyen ez mondjuk ’Berci kocsmája’), és egy darab zenegéppel is ellátott szórakozóegység (legyen ez a ’Láblógató’). És ezen kívül van egy csomó nyaralóház, és a vízparton egy büfé és vízibringa-kölcsönző, és ennyi a látnivaló. A Faluban négyféle embertípus található. Az első a „kiruccanó”, aki a közeli városok egyikében dolgozik, hosszú melós napja van, és lejön délután csak úgy strandolni egyet. A második a „nyaraló”, aki jobbára családjával érkezik, hogy néhány napot nyugiban eltöltsön a vízparton (ide tartoztunk mi is, amíg kicsik voltunk..). A harmadik típus a „bulizós”, ehhez tartozunk mi jelen sztoriban, és azt hiszem, nem is igényel bővebb magyarázatot. Végül a negyedik, a „lakó”. Ez a legritkább faj, azon kevesek tartoznak ide, akik – legalábbis fűtésszezonon kívül – frankón itt élnek, laknak, és ebbe a csöpp kategóriába fog tartozni történetünk egyik főhőse, Margó.

Tehát lementünk a FALUBA. Mindössze egy estét akartunk (tudtunk) eltölteni ott, ami az egész csapatnak megfelelt időpontilag, így ekkor akartuk nagyon „odatenni magunkat”. Vittük a szokásos felszerelést: egy cd-s magnót (igen, akkor még divat volt!.. de legalább nem gramofont írtam ;)) cd-kkel, hangfallal, italok, ételek, és körülbelül ennyi. A nyaralóban volt bőven szék, ágy, takaró, a kertben tűzrakó hely, tehát minden készen állt a lazuláshoz.

Délután bemelegítettünk egy kis hazaival, lightos tollasozással, trécseléssel múlattuk az időt. Aztán elmentünk sétálni egyet, mert gyönyörű idő volt. Barátnémnak - kit nevezzünk Cserivirágnak az egyszerűség kedvéért - gyengéje a virágzó cseresznyefa. Így sétánk során be-belestünk a kertekbe, és lám, az egyik jól gondozott udvarban meg is láttunk egy csodálatosan virágba borult cseresznyefát. Barátném lelkes fotózásba kezdett, és kisvártatva megjelent a kertben a lakó is: Margó néni. Margó, mint rég látott ismerősöket, üdvözölt minket (nyilván akkor láttuk életünkben először..) és beinvitált. Cserivirág megdicsérte a szép fát, és megkérdezte (ha már így lespanoltunk az öreglánnyal) nem kérhetne-e egy kis hajtást róla?..Margó – aki egyébként egy nyitott, jó kedélyű, virágos-otthonkás nyugdíjas néne volt – egyből lelkesen helyeselt. Pillanatok alatt kerített egy létrát és egy metszőollót és felküldte Polárt (csapatunk egyetlen férfi tagját) a létrára, hogy a fa tetejéről vágjon, ott a legszebbek a hajtások. Ezek után egy ideig még bájcsevegtünk Margóval, - aki jó nagymama módjára negyed órás kiselőadást tartott gyerekeiről és főképp unokáiról – majd visszatértünk a nyaralónkhoz.

Sötétedvén aztán tüzet raktunk, fogtuk pórias kis nyársainkat (mondjuk ki, lefaragott végű botokat, jóóaz!) és nekiláttunk a sütkérezésnek. Sült virsli (csakis bükkfán füstölt!..), paradicsommal, paprikával, ubival, pirítóssal, és minden ami arra jár, leöblítve mindenkinek a maga kedvenc nedűjével. Persze a hangulat emelkedtével egyre bizonytalanabb volt egyensúlyozó és nyársozó készségünk, így egyre több kenyércsücske és virsli kötött ki a tűzben. Ekkor úgy döntöttünk, ezt nem erőltetjük tovább, nyomassuk a bulit úgy istenigazából. Én a legkevésbé sem vagyok táncos lábú típus, úgy egy évben egyszer jön el az alkalom, hogy táncra perdüljek (najó, akkoriban ez a szám még 4-5 volt..), de ekkor még messze voltam attól a hangulattól. Már épp kezdtük jól érezni magunkat, úgy éjféltájt, mikor azt a szörnyűséges tényt kellett felfedeznünk, hogy elfogyott az innivaló. Ezt sehogy sem értettük, hiszen mindig felkészültek szoktunk lenni…, de most mégis előállt a helyzet, és kerestük a megoldást, hisz nem fulladhat itt be a parti, milyen rég készültünk rá!..

Persze felvetettünk minden lehetőséget, végigjártuk a Falut: Berci kocsmája: zárva, Láblógató: zárva, kisbolt kb délután 4 óta zárva. Na, akkor gondolkozzunk!..

Mégis mik a lehetőségeink? Kb semmi, visszamenni a városva, de vezetőképes állapotban már senki sem volt; hát itt a buli vége?… És ekkor valakitől jött az isteni szikra: Margó! Biztos van egy kis szívmelegítője, és ha jelezzük, hogy vásárolnánk tőle, akkor még nem is tűnünk nagyon suttyónak!...

Az a puszta tény, hogy éjfél felé beállít egy enyhén spicces csürhe egy védtelen, igazából idegen nénihez – nos, ez valahogy egyikőnkben sem keltett akkor különösebb aggodalmat. A reakció mégis mindannyiunkat lenyűgözött.

Odaértünk házához, csengettünk – volna, de ilyen csengő- féle a Faluban nem nagyon létezik, mivel állandó lakók sincsenek, látogatókat sem igen várnak. Tehát kopogtunk (!..) a kovácsoltvas kapun (!), de miden hiába: hatástalannak bizonyult, viszont legalább kinyílt a kapu, ami nem volt kulcsra zárva. Mi ekkor már bennfentesnek éreztük magunkat, és be is mentünk az előkertbe. Kiabálni nem akartunk, hát az ajtóhoz léptünk, ami tárva- nyitva állt. Halkan beszóltunk az öreglánynak, de semmi reakció, hát gondoltuk, beljebb merészkedünk, mi történhet. A sok beszari csaj előreküldte Polárt, és vártuk a csodát. És a csoda jött. Margó a nyári éjszaka kellős közepén a szobájában álldogált, krimit nézett, és VASALT. Mikor meglátta Polárt, és a háttérben minket, örvendező könnyed üdvözlésbe kezdett:

- Sziasztok, na mi újság, fiatalok? Épp nézem itt ezt a jó kis krimit, bár én az elejétől sejtem, hogy az a rossz arcú postás lesz a gyilkos, annak a szeme se áll jól. – mondta nekünk tudálékosan, és a szeme se rebbent, hogy mit keresünk a nappalija közepén éjnek idején..

- Hát, mi arra gondoltunk, nincs- e a néninek valami jó kis eladó házi pálinkája? – kérdezte meg valamelyikőnk minden laca és faca nélkül, amúgy lényegretörősen.

Szegény Margó erre bőszen sopánkodni kezdett, hogy miért nem egy héttel előbb jöttünk, van ő neki isteni körtepálinkája, büszke is rá, csakhogy a lánya egy hete volt itt, hogy elvigye a pálinkát.. Margó tekintetében láttuk a szomorúságot és a valódi restelkedést, hogy most hát nem tud segíteni nekünk. Már épp eloldalogtunk volna, de Margó megálljt parancsolt, nem eszik ilyen forrón a kását, majd kitalálunk valamit. Mire egyet néztünk, emelte a telefont, tárcsázott, és beszédbe elegyedett.

- Szervusz Bercikém, nem aludtál?.. Na ne haragudj akkor! Itt vannak ezek a gyerekek, ugye kinyitod nekik a kocsmát, hogy vigyenek egy kis szíverősítőt?.. Persze, rendes gyerekek, innen az utcából – kezeskedett értünk újdonsült ismerősünk, Margó. És mitadisten, Berci, a Falu egyetlen kocsmárosa - egy szál kockás boxerbe, egy papucsba és egy matyó-hímzéses köténybe öltözve – kinyitotta nekünk a kocsmát. És mi hálás szívvel gondoltunk Margóra, akinél „tökösebb” öregasszonnyal azóta sem találkoztam.