A mai tökéletlen világban bizony egyetlen ember sem hibátlan. Ez a család sem egyszerű eset… Bár a látszat azt mutatja, hogy átlagosak, valójában olykor egészen lehetetlenek a családtagok. Ha az ember felidéz egy-egy sztorit, néha már-már Gerald Durrell képtelen karaktereire és történéseire hajaz..
Náluk mindig is szólásszabadság uralkodott. A legkisebb sem gyakran volt elhallgattatva, attól függetlenül, hogy nyilván nem igazán látta át a komolyabb dolgokat, de ugyanúgy elmondhatta a maga naiv kis véleményét, mint a többiek a meglátásaikat.
A szeretetet a család nemritkán kedves csipkelődéssel fejezi ki. Szerencsére minden tag jókora humorérzékkel van megáldva. Állandó jelleggel emlegetik fel egymás vicces, félresikerült mondásait, vagy tetteit, kicsit cukkolgatva, de mindig szeretettel.
Adott egy apa, aki egyben matek tanár is. Ezt a „jelzőt” (mert ez már jelzővé fajult), hogy ’matektanár’ mindig meg is kapja, ha valamihez racionálisan, érvelve szól hozzá. Igazából a dolog egy kedves elszólásból vált a családi történelem részévé. Egy kicsi lakótelepi lakásban laktak, de a kicsik egyre cseperedtek, mikor az ősök szükségét érezték egy új asztalnak a nappaliban. Az apa bőszen leste a hirdető újságokat, és egy nap ragyogó arccal ért haza.
- Megvan az asztal! Tetszeni fog nektek, tökéletes lesz! Egy nagy hatszögletű asztal, amit ha vendégek jönnek, kihúzhatunk, és 8 személy is kényelmesen le tud ülni!
Napokig hallgatták az ódákat a hatszögletű asztalról, méreteiről, praktikusságáról. Az egyik szélén van egy kis testi hibája, egy kis folton fakóbb, de nem zavaró, és ha rárakjuk a terítőt, akkor meg úgyis mindegy. Lassan mindannyian egyre izgatottabban várták a hatszögletű asztal érkezését.
Eljött a nap, és a fuvaros, felcipelték a kis lakásba, és hamarosan ott pompázott szemeik előtt a legdaliásabb asztal, amit valaha láttak. És ekkor szólalt meg az anya, halkan, mintegy óvatosan kijelentve:
„Ddde, Zolikám. Ez az asztal nyolcszögletű.”
Az apa pedig elpirult és semmiféle magyarázattal nem tudott előrukkolni. Az asztal nagyszerű volt, és mind boldogan csodálták. Senkit sem érdekelt volna, hogy hány szögletű, ha nem épp a nagy „matektanár” apa áradozott volna róla annyit, mint a hatszögletű csodáról… Ezt a bakit csak körülbelül olyan gyakran emlegetik fel neki, mint a süllő-incidenst.
Horgász-pályafutása hajnalán történt az eset. A”Faluban” voltak, a Körösnél, mint oly sokszor, oly sok nyáron át. Akkor épp nem bottal horgásztak, hanem csak kishálóval halászott a család. Néhány kis virgonc törpeharcsán kívül nem is igen fogtak semmit. Ám egy nap, valami véletlen folytán egy gyönyörű nemes hal akadt a hálóba: egy süllő. Ők süllőt még sosem fogtak sem horoggal, sem hálóval, így egészen odavoltak a gyönyörűségtől. (mint tudjuk, nem a méret a lényeg, ez a hal sem döntögette volna a rekordlistákat, de helyes kis jószág volt). Mindazonáltal mindhárman (az apa, és a két lány) csodálattal nézték karcsú testét, kegyetlen-elegáns fogazatát, nemes idomait.
A zsákmány számára a közvetlen közelben egyelőre csak egy kis vödör volt: a törpeharcsáknak elégnek is bizonyult. De mivel ezt a csodálatos jószágot, ha fért volna, sem akarták volna a kisvödörbe kényszeríteni, a lányok visszaszaladtak a haltartó hálóért az autóhoz. Mire visszaértek diadalmasan a haltartóval, az apa ott állt egymagában, üres kézzel, tanácstalan arccal, és a hal sehol. Egyből nekiszegezték a kérdést:
- Hol van a süllő?
És ekkor hangzott el az a bizonyos, emlékezetesen lehetetlen válasz:
- „Megmostam”.
Pár pillanatig mind csendben álltak, annyira abszurd volt a helyzet. A gondolatok, képtelen kérdések csakúgy cikáztak a fejekben. Majd az apa lassan elmagyarázta a helyzetet: a kishálót a süllővel együtt feljebb vitte pár lépéssel a víztől, majd – jobb híján – letette a homokba. A strandrésztől nem messze voltak, így nagyon homokos volt a part. Szegény hal – ahogy az a partravetetteknél el is várható, - mi mást tehetett volna, mint vergődő ugrálásba kezdett. Dobálta hát magát a homokban, s mint aki egy rossz „rántott” jövőt sejt, szépen bepanírozta magát a homokba, hogy már szinte felismerhetetlenné vált. Érdes-vizes testére úgy tapadt a homok, mint lisztbe, majd tojásba mártogatott megtisztított halra a zsemlemorzsa-panír. Az apának pedig az a nagyszerű ötlete támadt, hogy mire lelkes lányai visszatérnek, újra felvirágoztatja a halat, hogy az teljes nemes megjelenésével üdvözölhesse őket. Így jött az ötlet, hogy a folyóban gyorsan tisztára mossa a halat.
Csak azt nem vette számításba, hogy a vízben bizony a hal lesz az ügyesebb, és az ajándékba kapott szabadság-lehetőséggel élve hihetetlen gyorsasággal elszelelt… Máig emlegetik a sztorit, de azért a lányokban a mai napig él a kérdés: tényleg véletlen, és meggondolatlanul döntött úgy, hogy „megmossa” a halat? Vagy csak megesett a szíve a méreten aluli halon, és gyorsan visszaengedte őt, mielőbb a gyermekek esdeklő tekintettel könyörögtek volna, hogy vigyék haza?.. Az apa a mai napig állítja - ha restelkedve is - hogy nem volt benne ilyen szándék…
És ez csak a kezdet, mert ha elindulnak a házi ugratások, mindenkinek van mit felróni…
Például ott van ugye az anya, aki példátlan olvasékonyságáról híres (igen most találtam ki a szót, de megtartom, mert tetszik…). Ő a legképtelenebb helyeken és időpontokban képes olvasni. Éjnek évadján ott ült a nappaliban, vérben úszóan fáradt szemekkel, mert a könyv letehetetlennek bizonyult. De előszeretettel ül be a kádba, vagy a mellékhelyiségbe is olvasni (mindig be van készítve 2-3 könyv, hogy lehessen válogatni hangulat szerint..). Ha az ember már fél órája vár, hogy bejuthasson valamelyik helyiségbe, kedvesen be kell kiáltani neki:
- „Lapozáááás!”
A legképtelenebbnek mégis a kádban olvasását tartom, amelyet ugye éjnek évadján végez, és alvással kombinál. Ha tehát az ember éjszaka kibotorkál a fürdőbe, és látja a felső résen, hogy ég a villany, legokosabb, ha erőteljesen kopog az ajtón. Ilyenkor rendszerint a következő történik: a víz akkorát csobban, mintha türelmetlen potykát dobtak volna bele, az anya pedig a hirtelen felriadtak ideges hangján egyből felkiált: „Nem aludtam!!!” Ilyenkor aludt..
Az aluszékonysága és álmodóképessége egyébként szintén elképesztő, és remek cukkolgatásokra ad okot. Nem narkolepsziás, hiszen munka közben, vagy épp evés közben nem alszik el. De szinte bármi más közben képes egyik pillanatról a másikra elaludni. És ami a legkomolyabb a dologban, álmodik is! Ez a család megrögzött társasjátékozó. Scrabble, kártya, Gazdálkodj okosan!, vagy más játék, bármi jöhet. Mindenki lelkes, az apa azonban mintegy előre sejtve a jövőt, mindig konokul nekiszegezi az anyának a játék előtt: „De csak ha nem fogsz elaludni!”
Ő azonban egészen elképesztő módon már a harmadik körben el-el szundít néhány pillanatra, mikor épp nem ő jön. Ilyenkor valaki rászól, ő meg vagy közli, hogy nem is aludt, vagy felidézve a hirtelen jött és tovatűnt álomképet, ilyeneket suttog: „cukros kötényke” vagy „de mit keresett ott az a ló?”.. Olvasás, filmnézés és internetezés közben is rendszeresen iktat be alvó-szüneteket. De aludt már el képnézegetés, macskasimogatás vagy írogatás közben is. A legelképesztőbb mégis az volt, mikor egy langyos délután a buszon ültek, lánya szólt neki, hogy a következő megállónál kell leszállniuk, de még annál a kereszteződésnél kapnak egy pirosat. Ekkor az anya álmatagon közölte, hogy:
- Akkor alszom egy picit. - Azzal a következő pillanatban már ott aludt édesdeden, a lány pedig alig hitt a szemének. A lámpa zöldre váltott, felkeltek, de az anya még közölte álom-foszlányát: „olyan nagy és kék volt a víz!”…
Az anya egyébként híres még lelkesedéséről úgy általában minden iránt, amiről valaki elkezdi győzködni, hogy milyen finom/praktikus/egészséges és általában milyen jó dolog. Gyermeki lelkesedéssel tud hát vágyakozni az ilyen dolgok után, akkor is ha egyébként már kóstolta az adott ételt, italt, csak éppen azóta már elfeledkezett róla.. Ilyenkor nagyot sóhajtva mondogatja: bááárcsak egyszer én is megkóstolhatnám!.. S ha az ember céloz rá, hogy bizony már megkóstolta a múltkor, heves tiltakozás fogadja: éééén, én még soha, az valaki más lehetett!..
A nagyobbik testvért minden bizonnyal a felébreszthetetlenségével cikizték a legtöbbet. Ez ugyanis hajdanán olyan képtelen küldetésnek bizonyult, hogy a családtagok egymásnak passzolgatták át a feladatot. Az ébresztés a következőképp zajlott. AZ ember először elszántan, de – még kedvesen – odament az ágyhoz. Jó reggelt kívánt, megsimította a lány haját, arcát, és közölte, ideje felkelni. Na, ez a lehető legfeleslegesebb lépés volt, ugyanis nyilvánvalóan az alvó mit sem érzékelt belőle. Ekkor jöhetett a kicsit határozottabb fellépés: a rázogatás, függönyelhúzás, hangosabb szólongatás. Erre már általában reagált: mérgesen morgott valamit, és befordult a fal felé, fejére húzva a takarót. Mit volt mit tenni, az ébresztő megpróbálta lehámozni róla a takarót és jobb belátásra téríteni, minekutána agresszív (rugkapáló) ellenállásba ütközött, így feladta és magára hagyta a lustaságot. AZ egyetlen hatékony módszernek az bizonyult, ha valamelyik háziállat is besegített az ébresztésben. Azt ugyanis még félálomba is észlelte, ha egy vétlen nyuszi vagy egy macska sompolygott oda..
Ki tudja, hogy korának, vagy a nagyvárosi pörgős életnek, vagy szimplán a munkahelyeknek köszönhetően, de mára kinőtte ezt a lehetetlen tulajdonságát, hisz hét közben, mint mindenki, ő is kénytelen időben kelni. De jajj annak, aki ezt a hétvégén is elvárná tőle!...
Ezt az idősebb testvért egyébként (termetének és hamvas arcának köszönhetően) gyakran nézik kiskorúnak, noha jócskán betöltötte már a 18-at. Ami még hagyján lenne, ha nem lenne dohányzó, és nem szembesülne nap mint nap a ténnyel, hogy gyereknek nézik. Mikor láthatóan őnála jóval fiatalabb eladók kérik el a személyi igazolványát (vagy ne adj isten jelenti ki kérdés nélkül, hogy 18 éven alulinak, tehát neki nem adhat dohányterméket), valahogy mindig felmegy benne a pumpa - különösen ha épp nincs nála semmilyen irat. Ilyenkor borzasztóan fel tudja húzni magát, ami -lássuk be, - elég szórakoztató tud lenni... De hát ez van, és míg "baba-arca" ilyen megtévesztő képet nyújt, kénytelen lesz még elviselni ezeket a viszontagságokat..
A kisebbik lánynak is vannak lehetetlenségei, például hiányzik belőle az a mások számára igen primitív, egyszerű tulajdonság, hogy képes legyen normálisan megsózni az ételt. Süt-főz alap szinten, amennyit kell, több(-kevesebb) sikerrel, de valahogy ezt a folyamatot mindig elhibázza. A só egyszerűen vagy kevés, vagy sok, de sose megfelelő. Ráadásul a főzés közbeni kóstolás sem segít, mert rendszerint az első mohó falattal leégeti nyelvét, és onnantól kezdve nem érez ízeket.. Az ő legfőbb képtelensége egyébként még szintén gyerekkorából származik, amikor is nem volt hajlandó megenni a gombát. Méghozzá a következő érv miatt: „mert csíkos”.
Szóval, bár a két lány sem egyszerű eset: a nagyobb a lobbanékony természetével, és a kisebb aki olykor a nagy rötyögések közepette brekkenő-mekkenő hangokkal tarkítja repertoárját, azért mégis azt gondolom, hogy a szülők teszik csak fel a pontot az i-re… És azt mondom, éljenek a nem tökéletes emberek és történetek, mert nélkülük unalmas lenne a világ!
Utolsó kommentek