Ahogy a kis kocsikázás után megérkeztünk a szállásunkra, először Ipeknek mutattak be. Ipek egy jól megtermett, mosolygós lány. Amikor először megláttam, ő egy nagy, gőzölgő kondér fölé hajolva tüsténkedett, amiből egyből azt a – hibás - következtetést vontam le, hogy ő a szakácsnénk. (Mivel még korábban nem voltam önkéntes táborban, nem tudtam, hogy szokott, vagy nem szokott lenni szakácsné ilyen helyeken..) Persze hamarosan megtudtam, hogy ő is ugyanolyan önkéntes, mint bármelyikőnk, csak mivel kicsit korábban érkezett, máris bevetette magát a feladatokba és az előkészületekbe. Ipek egy török lány, és noha én túl sokat nem kommunikáltam vele (mivel ő „csak” angolul beszélt, én meg ugye angolul nem nagyon), mindenképp pozitív tapasztalataim voltak vele. Ezt azért emelem ki, mert ahol dolgozom, sok külföldi megfordul és a törökökkel elég vegyesek itt a tapasztalataim. Tudom, hogy nem szép dolog általánosítani, de hát az ember csak annyiból tud ítélni és asszociálni és emlékezni, ahány emberrel eddig találkozott. Például én azért is éreztem fontosnak, hogy rólam a többiekben pozitív kép maradjon meg (mind a munkához, mind a többiekhez való hozzáállásom kapcsán), mert lehet, hogy volt, aki életében most találkozott először és utoljára egy magyar teremtéssel; akkor ne az maradjon már meg rólam („a magyarról” ugye), hogy egy lusta, ellenszenves, kedvetlen tökfilkó..
Ipek után találkoztam Patrickkel, a francia fiúval. Ekkor még nem is tudtam, hogy köszönésünk (kezet fogtunk és bemutatkoztunk) benne mély nyomokat hagyott, méghozzá nem éppen pozitív módon. Náluk ugyanis – mint megtudtam – nem szokás, hogy ha egy fiú és egy lány találkozik (akár ismerősök, akár most ismerkednek meg), ne puszival köszöntsék egymást. Patrick tehát megdöbbent, és nem tudott hova tenni engem ekkor, viszont (mint szintén nem sejtettem), hamarosan szépítettem nála. Ugyanis indulás előtt az ismerősöm(aki kikísért), még meglepett egy jókora bonbonnal (mivel akkortájt volt a születésnapom), amit a megismerkedések közepette egyből – cukrosnéni gyanánt – osztogatni is kezdtem – mint kiderült, ez imponál a franciáknak….
Ezek után bemutatkoztam a belga srácnak, Gillisnek, mert hirtelen úgy meg voltam zavarodva, hogy nem jöttem rá, hogy ő vele már találkoztam, hisz együtt kocsikáztunk. Mindenesetre a nevével még gondjaim voltak, mert valami egészen egyedien ejtette (erős sziszegős H-val az elején, valahogy így: „Khhhillisz”, legszívesebben rámondtam volna egyből, hogy „Egészségedre!”..). A csapat két szobát kapott: egyet a fiúk, egyet a lányok, igazságosan. Mikor beléptem a miénkbe, már ott ült az ágyon Christina, az amerikai lány. Úgy gondolom (de nem tudhatom), hogy ő egy kényelemben felnőtt lány, de abszolút nem elkényeztetett, sőt kimondottan lelkesnek bizonyult sok mindenben. Többek közt az olasz nyelv tanulásával is próbálkozott, így néha váltottunk pár mondatot, de mivel én hasonló szinten álltam az angollal, ezek persze nem voltak komoly eszmecserék.. A szobába Elinával egyszerre költöztem be. Ő egy svéd lány, és bár elsőre kicsit megszeppentnek és visszahúzódónak tűnt, hamarosan kiderült, hogy igen cserfes típus, és szereti hosszasan kifejezni a véleményét. Mivel ő is beszélt olaszul, ennek kimondottan örültem, mert legalább volt esély kommunikálni, ő pedig szívesen gyakorolta „rajtam” az olaszt. (sőt, mint később bebizonyosodott, a magyar nyelvet is). Az ágyára lehuppanva egyből túrni kezdte a zsákját, majd hamarosan előkerült egy ötven faktoros naptej, amivel napi 8-10x kente hófehér bőrét, de láthatóan tetszett neki ez a merőben új klíma.
Mikor Savaval megismerkedtem (egy picit ő is beszél olaszul), nagyon örültem, ugyanis a fiú közölte, hogy szerb. Ez pedig azért volt fontos nekem, mert van egy bizonyos szerbiai születésű magyar énekesnő, aki igen közel áll a szívemhez. Így Savahoz bemutatkozásunkat követő első mondatom az volt, hogy nekiszegeztem, hogy akkor biztos ismeri ezt a bizonyos lányt (persze nem személyesen gondoltam, csak hogy úgy hallott róla..). Ő lelkesen rá is bólintott, én meg örültem magamnak, és csak napokkal később derítettem ki, hogy nem tudta, kiről, miről beszélek, csak olyan lelkesnek tűntem, hogy nem akart egyből lelombozni..
Végezetül találkoztam Peterrel, akit (Ipekhez hasonló tévedésem elvén) a helyi karbantartónak néztem, mert olyan pöpec munkásszerkója volt, hogy mindenhonnan szerszámok, meg mérőszalag, meg műszerek lógtak ki belőle. Peter egy komoly, meglett ember, a kiállásán, mozdulatain látszik, hogy egy sokat megélt, és világot megjárt férfi, de mintha a világon minden impulzus pozitív hatással lenne rá!.. Azzal együtt is, hogy vele se sokat tudtam beszélgetni a nyelvi korlátaim miatt, egy abszolút pozitív kép él bennem róla: egy végtelenül egyszerű, eredendő segítőkészség, nyitottság, és jó kedélyű hozzáállás mindenhez.
Így tehát első estére összeállt a kis csapatunk, melyhez a második nap még becsatlakozott piciny késéssel az utolsó lány: Nada, Szerbiából. Nada - hozzám hasonlóan - épp olasz szakon tanult az ő helyi egyetemükön, így volt közös témánk és nyelvünk is.
A csapatot még kiegészítette a két szervező: Mario és Erik. Mario egy igazi olasz kis ember (bár ezt a külseje alapján nem mondtam volna meg), picikét konzervatív, de alapvetően jó kedélyű. Kissé aluszékony típus, így nemegyszer kellett tapasztalnunk, hogy ha leültünk beszélgetni valamiről, ő bizony bele- bele bóbiskolt..
Erik pedig a mesterember, az ambiciózus, akin látszott, – bár nem helyi születésű, de úgy megszerette mind az olasz földet, mind ezt a kicsiny szegletét – hogy abszolút szívügyének érzi a kutak és ezáltal a városkép javításának ügyét.
Ezek az emberek (különös tekintettel Gillisre, Elinára és Patrickre) rengeteg jó élményt, emléket adtak nekem. Hamar elkezdtem rajta morfondírozni, hogy ez szinte gyanús, hogy hogy lehet itt mindenki ilyen jó fej? Aztán hamarosan rájöttem, hogy valószínűleg a hely, a cél, a tábor jellege a magyarázat. Hiszen nem egy ötcsillagos hotelben gyűltünk össze konferenciára, vagy nem egy luxushajóra mentünk kéjutazásra. Ezek az emberek egy olyan módját választották a nyári „kikapcsolódásnak”, ahova mindenképp kell egy adag tolerancia, önzetlenség és szorgalom. Egy pillanatig sem mondhatom, hogy agyon dolgoztattak volna, sőt, nekem kimondottan izgalmas volt egy ilyen munkát kipróbálni. De mindannyian tudtuk, hogy nem egy elit szállásra megyünk lábat lógatni, hanem egy egyszerű helyen fogunk aludni, idegenekkel közös szobába, és a napjaink nagy részén igenis kint fogunk dolgozni a meleg napon; amiért fizetést nem, de szállást, kosztot és egy örök élményt kapunk. És ha innen közelítjük meg a kérdést, rögtön adja magát a válasz: hogy aki ezt a fajta „nyaralást” választja, az (és itt saját magamra nem akartam utalni, de hát csak általánosságban tudom mondani), rossz ember nem lehet!
Ez a két hét számomra nagyon üdítő és felpezsdítő volt sok szempontból. Képzeljük el, pl. ezt a nem mindennapi helyzetet! Egy kút körül szorgoskodunk: ketten az oldalfal tetejéről távolítjuk el a sok éves mindenféle lerakódásokat, növényeken, sarat; egy valaki lent téglát tisztogat, egy másik meg falat bontogat. És mindeme munkafolyamatok alatt sorra felcsendülnek a nemzeti himnuszok. Mindenki a maga nyelvén elénekli saját himnuszát, büszkén, lelkesen, a többiek meg dúdolják vele, hiszen innen-onnan sporteseményekről azért megvannak a fejekben az idegen himnuszok. Noha mindenkihez van egy-egy jó sztorim; mégis magáról a táborról, mint „kulturális találkozások színhelyé”ről nekem ez a délután adta a legszebb emléket.
Utolsó kommentek