Az imént elrestelltem magam, mert itt a húsvét, jó kis evős- ivós- vigadós ünnep, én meg itt előállok egy ilyen gusztustalan történettel. Gondoltam, illendőbb lesz, ha szépítek egy állat-mozaikkal, amiben feltűnnek majd a szezonális állatok is: a nyulak és a csirkék..
Miután kertes házba költöztünk, egyből éltünk a lehetőséggel, hogy mostantól lehetnek háziállataink. Az előző lakó egyből hagytak is ránk egy kis csapat baromfit, valamint egy akváriumot guppikkal. Kezdetnek jó volt. A baromfiudvar persze kevésbé keltette fel az érdeklődésünket, az hamar apura maradt. De az akvárium, az rögtön borzasztó menő volt!...
A baromfiúk és -lányok igen öregnek bizonyultak, ez akkor derült ki egyértelműen, mikor apu nekiállt kakaslevest főzni. Szépen hajnalba felkelt, levágta, és mire mi felkeltünk, a kakas már ott rotyogott a fazékban. És - bár levese isteni finom volt, - a hús az egész napos főzés után is rágós maradt. Fel kellett hát frissíteni az állományt. Ősök kapva kaptak a lehetőségen, mikor valamelyik nívós hirdető újságban meglátták a reklámot: ’kitojt tyúkok olcsón eladók’. Több se kellett, felkerekedtek és vettek négy „kitojt tyúkot”. Én ekkor 9-10 éves lehettem, és erősen érdekelt, hogy ki tojta őket ki, vagy honnan ez az elnevezés?.. Megkaptam a felvilágosítást, hogy ezek a tyúkok életüket fogságban töltik egy ici-pici ketrecben, nyomják beléjük a tápot, és cserébe nekik hozni kell a szintet: heti 5-6 tojást tojni, mert ha ezt nem tudják tartani, fel is út le is út, ők mát „kitojt”nak számítanak és eladják őket. Emlékszem, hogy ledöbbentem ezen a tényen, de úgy gondoltam, mi megmentettük őket, mert így legalább lesz rendes kis életük (már amennyi egy tyúknak lehet..) és nem kell állandóan stresszelniük a teljesítménykényszertől.
Amikor megérkeztek a tyúkok, hát elég szánalmas látványt nyújtottak. Nyakukról teljesen hiányzott a toll, de egész testük olyan kis csapzott és nyúzott volt... Ráadásul meg kellett tanulniuk rendesen járni, mert az után a kis topogás után, amit eddigi életük során miniatűr ketrecükben tehettek meg, ez a baromfiudvar egy földi paradicsom, egy végeláthatatlan élettér lehetett számukra. Napról napra kupálódtak. Egyre jobban ment nekik a járás, felfedezték a kis birodalmat és rácsodálkoztak minden új zöldséghéjra, vagy gyümölcs-csutkára, amit bedobtunk nekik. Mindazonáltal, a legnagyobb változás életükben kétségtelenül a férfi megjelenése volt. Kakasaink közül a legfickósabb kétségtelenül a legkisebb termetű: a japán kakas volt. Ő volt a leghangosabb is hajnalonként kihívó hangon jelezte, hogy, „én, a japikakas már fenn vagyok, én ébresztem a ház népét, míg ti, lusta, normál növésű kakasok még most fordultok a másik oldalatokra!”. Így tehát a japikakas hamarosan szemet vetett az egyre csinosodó új lányokra. Gondolta, friss hús, új kihívás, becserkészi az új hölgyeket. A hölgyek értetlenül álltak a dolog előtt. Először hevesen tiltakoztak minden nemű közeledés ellen. Rekedt-fazék hangon krákogtak a kakasra és szárnyukkal próbálták elhessegetni. Na, de a japit se akármilyen fából faragták, személyes kihívásnak tekintette, hogy meghódítsa a kis ártatlanokat. Ostroma kitartó volt, és eredményhez is vezetett. Szegény lányok még napokig, hetekig riadt- kidülledt- segélykérő szemmel néztek és ordítottak teljes repedt fazék hangjukon, valahányszor a kis japi becserkészte őket, de végül látván, hogy itt bizony így megy az élet, megbarátkoztak a helyzettel.
Az akvárium táján is voltak változások. Elkezdtünk új halakat venni, hogy minél szebb, látványosabb legyen a kis csapat. A halak színkavalkádja elbűvölt, minket pedig nővéremmel külön büszkeséggel töltött el, hogy a mi szobánkban állt az akvárium. Történt egy napon, hogy kitakarítottuk az akváriumot. Ami a valóságban – jelzem netfüggő online- akváriumot tartó embertársaim felé, - nem egy klikkelés és kész is, hanem sokkal macerásabb ügy. Előbb kiszedegeted a vízi növényeket, hogy hozzáférj a halakhoz. Fölé hajolsz hát, azzal megcsap az állott, koszos víz áporodott szaga. Ha a növények megvannak, jöhet a halászás. Mini méretű hálóval összefogdosod a halakat és átpakolgatod a friss vízbe egy vödörbe vagy lavórba. Közben a fenéken megülő mindenféleség felkavarodik, így egyre kevésbé látod a halakat, viszont minden más beleragad a hálóba. Ezután jön a víz egy részének lecsapolása kis csövön keresztül, mert különben olyan bazinehéz a vízzel teli üvegdoboz, hogy azonnal sérvet kapnál, vagy egyszerűen leejtenéd és ripityára törne. Mikor a víz nagyját leszívtuk, ki lehet vinni az akváriumot. A nagyobb köveket kiszedjük kézzel, a kisebbeket leszűrjük, átmossuk. az akvárium oldalát, amelyre álhatatosan ragadtak mindenféle algák és lerakódások a legutóbbi takarítás óta, egy borotva- szerű izével le kell kapargatni. Ha az akvárium kész, a megmosott köveket visszarakjuk, az akváriumot a helyére tesszük, és mindent, mindenkit visszapakolunk bele, és megelégedetten hátradőlünk. Legalábbis ez a hagyományos menetrend. Egy napon azonban családom egyik tagja – kilétét fedje homály – túl nagy buzgalommal látott neki a maga feladatának. A nagyobb köveket olyan vastagok vonta be a zöld nyálkás réteg, hogy ez az illető hiába szánt rá egy fogkefét, majd egy körömkefét a tökéletes tisztogatásra, látta, itt valami komolyabb eszköz kell. Minden szívbajosság nélkül fogta hát a köveket és a jóöreg háztartási hipót, azzal nekilátott. És lám-lám fél óra múlva olyan fehéren és délcegen ragyogtak a kövek, amilyennek sosem láttuk őket. Ez a lelkes illető mintegy titokban bele is csempészte a köveket az akváriumba, majd hívta a család többi tagját, eldicsekedni tettével. A halak szédülten úszkáltak a vízben, de a látvány kétségkívül igen elegáns volt. Aztán, ahogy egyre több kis jószág gyakorolta a háton úszás művészetét, felébredt bennünk a gyanú, és rákérdeztünk, hogy pontosan hogyan is sikerült ilyen szépre pucolni a köveket? Ekkor már az illető is sejtette baklövését, és hebegett-habogott, mentegetőzött. De már nem volt visszaút, a halsereg egymás után dobta fel a pacskert, és végül üresen maradt a szép kis akvárium, egyetlen dísze a fehéren ragyogó alaposan kihipózott kövek garmadája maradt…
Mindenesetre a baki nem vetette vissza lelkesedésünket, az akváriumot újra feltöltöttük élővilággal, majd jöhetett a többi háziállat. Húsvét közeledtével megkaptuk első nyulainkat. Nővérem kapta a fehér nyuszit, akit igen kreatívan Nyuszkának neveztünk el, én pedig Lujzit, a fekete nyulat, akiről hamarosan kiderült, hogy igen délceg baknyúl volt. A két nyuszi az egykori disznóólban kapott helyet, apu kis ketrecet fabrikált nekik, de általában kint nyüzsögtek a pár méteres kifutójukon. Mi gyerekek éjjel-nappal nyúztuk őket, simogattuk, babusgattuk, kényeztettük. És a kényeztetést olyan komolyan vettük, hogy nem sajnáltuk tőlük a legjobb falatokat sem. Az ősök háta mögött suttyomban etettük őket süteménnyel, kenyérrel, pékáruval, csokival. De ezeknek az állatoknak aztán erős gyomruk volt, meg se kottyant nekik.
Egyre gyakrabban vettük észre, hogy Lujzi uraság valahol kint ugrándozik, legelészik az udvaron. Először azt hittük, valahogy kioson, amikor zárjuk vagy nyitjuk a derékmagasságú kis ajtót a nyuszi-ól végében. Rá kellett jönnünk azonban, hogy Lujzi nem ravaszságával, hanem testi adottságainak köszönhetően menekült ilyen ügyesen. Ekkor apu fabrikálásba kezdett és egy jó 15 centis lécet rögzített az ajtó tetejére. Teltek a napok, és Lujzi edzett. Hamarosan a magasított ajtót is át tudta ugrani, amit talán el se hittünk volna, ha egyszer nem látjuk meg saját szemünkkel menekülését. Apu később még egy magasítással megpróbálkozott, és ez által a toldozott-foltozott ajtó már egyre nevetségesebben nézett ki, Lujzi azonban kitartó edzéseinek hála ezt az akadályt is megtanulta leküzdeni. Ezen a ponton feladtuk a tiltakozást és beletörődtünk, hogy Lujzi egy nagyobb szabadságot igénylő állat, aki az udvaron él. És mindannyiszor mikor a kerti bútor körül körbeültünk egy ebédhez, vagy kifeküdtünk kicsit napozni, számítani lehetett rá, hogy megjelenik egy kis mozgó fekete orrocska, és a gazdája: Lujzi, a szociálisan érzékeny és figyelemre vágyó bak. Ha ismerősök jöttek, eleinte meglepődve konstatálták a kapun belépve, hogy ott egy nyúl, biztos kiszökött! De mi megnyugtattuk őket, ő itt él, szabadon, az egész udvar az ő kis birodalma. Mivel az egész család nagyon szerette a nyulakat, a gazdaság hamarosan nőni kezdett. Lujzi és Nyuszka közelebbről megismerték egymást, minek eredményeként rögtön nyolc nyuszival nőtt a szaporulat. De adoptáltunk is. Egy nap egy ismerős hatalmas fehér nyúllak állított be, kinek fülei szürkések voltak és előre a szeme fölé csüngtek. Ő volt Berci, a húsvétra kapott nyuszi, akit a gyerekek szépen felhizlaltak, de aztán már nem volt hova tenni. Ráadásul Berci már nagyon kanos, figyelmeztetett minket az ismerős, alig várja, hogy valami szemrevaló fehérnéppel megismerkedhessen. Nos, Berci hamarosan megszülte kilenc kisnyulát és ezzel bebizonyosodott, hogy névadó-képességünk ismét becsődölt. Húsvétról húsvétra új kisnyuszikat kaptunk, hogy kicsit felfrissüljön a génállomány, és hogy legyen kivel „babáznunk” míg fel nem cseperednek. Jött Torzsarágó (alias „Torzsi”): a vadas színű nyúl, Majd Tapsi, a nagyfülű, Lilla, a fekete-mellényes, és a többiek. Apu fejlesztgette és növelte területüket, és új modern ketreceket vett. Egy nap aztán addig fajult a dolog, hogy száz nyulunk volt egyszerre: minden szín, alkat, méret és kor képviseltette magát…
De mi a nyulakkal sem értük be. Macskák és kutyák, kacsák és pulykák, mindenki jöhetett. És bár mindegyiket szerettük és szeretgettük sokat, azt kell mondanom, hogy mind közül jelenlegi kutyánk, Füle a legnagyobb egyéniség. Füle egy vizsla keverék, és roppantmód eleven és lelkes típus. Őt úgy fogadtuk örökbe, hogy egy februári napon találkoztunk egy kis kutyacsapattal, akik a nyaralónk utcájában viaskodtak pár nagy csonttal. Mi gyerekek egyből kunyerálni kezdtünk, hogy hadd vegyük meg az egyiket, de a szülők – sőt, mondjuk ki: apu - ellenállt. Kezdetben. Aztán beszélni kezdtek a tulajjal, aki bátran buzdított minket, hogy vigyünk el egyet, ingyen van a kiskutya. Eljátszogattunk velük, és közben rimánkodtunk apunak, hogy léééégyszilééégysziléééégyszi!... A cupákok, amikért harcoltak, legalább akkorák voltak, mint egyik-másik kölyökkutya, ám Füle, a mi Fülénk megharcolt érte, és megszerezte a legnagyobb csontot. Felemelt fejjel, büszkén vitte el zsákmányát, ami apunak már akkor imponált: milyen életrevaló kis eb!.. Füle pedig kiválasztotta magának atyánkat, mint lelki és szellemi vezérét, és a nyomában maradt. Az atyai szív végül nem tudott ellenállni az olvadozó gyermeki tekinteteknek és a kis rosszcsont Fülének, és végül beadta a derekát, Füle velünk jött.
Bár az első napokat végigsírta anyja és testvérei után a csöppség, azért hamar megszeretett nálunk és a család szerves részévé vált. Füle az a jószág, aki soha senkinek nem ártana (szándékosan). Állítom, ha egy nap betörő jönne hozzánk, annak is csak vinné a nyálas kis labdáját, hogy játsszon vele. Mindazonáltal, igen izgága lélekkel áldotta meg a sors, minek köszönhetően állandó jelleggel be van sózva, lelkes és kíváncsi. Úgy érzi, neki mindig mindenhol ott kell lenni, nehogy lemaradjon bármilyen történésről. Ha ismerős érkezik, vagy ha ismeretlen, úgy érzi, az illető csakis azért jöhetett, hogy vele találkozzon. Ennek megfelelően, ha nem csípjük el időben, teljes, nekifutós lendülettel ugrik a jövevény nyakába. Hiszen mi sem természetesebb, minthogy mindenki vele akar játszani. Az is szent meggyőződése, hogy amikor mi kint ebédelünk az udvaron, mert jó idő van, az voltaképpen csak álca. Mert az igazi oka kintlétünknek az, hogy mind vele legyünk és őt szórakoztassuk. Ezért hát előszeretettel hurcolja nekünk az előnyálazott, majd sárban hempergetett, majd újra habos nyállal bevont szent labdáját, hogy játszunk vele. Ilyenkor az áldozat vagy egyből beadja a derekát, és elkezd dobálni, vagy próbálja megúszni a nyáltengert és hűvösnek mutatkozik. Füle ilyenkor nyomatékosan közelebb lép, és orrával közelebb löki a labdát, hátha csak nem vettük észre. Mikor ez sem bizonyul célravezetőnek, szájába veszi, felküzdi combunkra, és felpakolja az agyoncsócsált játékot valaki ölébe (legyen az illető fehér nadrágban, nyári kis szoknyában, avagy egy szál fürdőruhában a hőség idején, nem számít). De előfordult már, hogy kedvünkre tett, és a kútnál álldogáló vödör vízbe dobta labdáját, mancsával párszor megpaskolta, hogy a labda minden oldala megtisztuljon, és csak utána hurcolta hozzánk. Ilyenkor tény, hogy valamivel tisztábbnak bizonyul, viszont folyik belőle a víz, minek köszönhetően szintén nem jön meg a kedvünk a játékhoz. Füle az a fajta figyelmes jószág, aki mindig toppon van, mindig éber, még akkor is, mikor lustálkodik. A lustálkodása úgy néz ki, hogy „döglött kutyát” játszik, az oldalára fekszik és az összes lábát szétdobja különböző irányba. Ám az ilyen lustálkodás közepette is úgy öt percenként felugrik, és járőrözik egyet. Ebből persze legtöbbször csak egy barna villanást látni, fut, szagol, fut, kinéz, aztán megnyugszik, hogy az elmúlt öt percben semmi eget rengető nem történt, és visszafekszik helyére.
Füle, bár mindenféle diszkriminációtól mentesen ugyanúgy szeret mindenkit: korra, nemre, vallásra való tekintet nélkül, van neki egy hősszerelme, aki mindenekfelett áll. Mi többi nép jó vagyunk játszótársnak, simogatásra, ugratásra, de apu, ő az atyaúristen. Ha ő ott van, senki más nem számít. És ha nincs ott, na olyankor jön a siratás. Valahányszor apu boltba, vagy éppen dolgozni megy, Füléből feltörnek a panaszok: őt magára hagyták, gazdija elment, itt hagyta őt, árván, cserben, magányosan,ez most már biztos. Fél óráig siratja, zokog a kapuban minden nap, és mi, játszótársak próbáljuk ugyan tartani benne a lelket, de az édeskevés.. Addig semmi sem az igazi, míg a gazdi haza nem ér.
A legrövidebb időt minden állatunk közül, kétség kívül Gréti töltött velünk. Gréti egy szíriai aranyhörcsög volt, és Bogi vette az állatkereskedésben. Mivel a már régóta üresen árválkodó akváriumot úgyse használtuk semmire, jó lett terráriumnak. Teteje ugyan nem volt, de gondoltuk, nem is kell. Ez öreg hiba volt. Grétiben, mint a legtöbb rágcsálóban megvolt a pakolászós hajlam, és a kíváncsiság is. Láttuk, hogy a kis tárgyait a terráriumban milyen ügyesen egymásra pakolja az üveg mellett, de még akkor sem gondoltuk, hogy elég magasra juthat. Mikor megjöttek nagyapáék, átvonultunk a nappaliba, és - a biztonság kedvért - a terrárium tetejére raktunk egy könyvet. Igen, egy könyvet, ami utólag már ugyanolyan képtelenségnek hangzik, mint kihipózni a köveket, de akkor jó ötletnek tűnt… Megebédeltük, majd beinvitáltuk a nagyszülőket, hogy nézzék meg az új szerzeményt. Egyből láttuk, hogy baj van. A jószág sehol, ellenben a leporelló könyvön termetes Gréti- alakú lyuk tátongott. Apu feje elfehéredett, és csak annyit mondott: kerítsétek elő az állatot! És mi nekiláttunk. Hamar megtaláltuk a lehetséges helyeket, Gréti ugyanis a terráriumból ki, majd az asztalról lejutva, a padlót rohamozta meg. Bútoraink mögé és alá bemászva nekilátott, hogy harapva-ásva- kaparva kiépítse kis alagútrendszerét a szoba padlózata alatt. Leguggoltuk a legnagyobb rakáshoz, és zseblámpával pásztáztuk a lyukat. Próbáltuk hívni szép szóval, étellel, de persze semmi hatása nem volt. Apunak ekkor elfogyott a türelme, és közölte, hogy akkor ürge-öntés lesz. Nem akartuk hagyni, hogy vizet öntsön a lyukba, hiszen féltünk, hogy megfullad a kis jószág. Apu közölte, hogy nem fog megfulladni, hiszen ha van egy kis esze, akkor előjön inkább. Minden tiltakozásunk ellenére a lyuk fölé hajolt, és beöntött egy kis vizet. Hamarosan motoszkálást hallottunk, és a lyukból hamarosan előkerült a prüsszögő, kissé ázott Gréti. Mi felvettük, babusgattuk, puszilgattuk, épphogy meg nem dicsértük, hogy milyen hősies volt. És bár aputól százegyszer is bocsánatot kértünk, és ígértük, hogy többé nem fordul elő, nem engedett. Grétit másnap vissza kellett vinni az állatkereskedésbe. Így ha rövid ideig is tartott, de elmondhatjuk, hogy hörcsögünk is volt, méghozzá nem is akármilyen: egy igazi kis fenegyerek.
Utolsó kommentek