Mikor apu meghozta a „komodor” gépet, egyből tudtuk, hogy valami borzasztón menő dolog került a birtokunkba, a modern technika legfőbb vívmánya. Nagy izgalommal néztük, ahogy a kis magnó-szerű masinába betette a szalagos kazettát (arról töltődött be ugyanis a játék vagy a program). Némi halk zúgás után, enyhén akadozva és szinte reménytelenül lassan bekapcsolta a rajzprogram. Ekkor találkoztam a mai – koránt sem menő és okos.. – PAINT program ősével. Áhítattal néztem, ahogy apu rajzol vele, és a tv-n, amire csatlakoztattuk a masinát – pár másodperces reakcióidő-késéssel kirajzolódott, amit rajzolt. Elképedtem, és alig vártam, hogy én is kipróbálhassam. És ennek is eljött lassan az ideje. Egymás után alkottuk Bogi, apu, és én a csodásabbnál csodásabb képeket: szögletes malac, kriksz-kraksz-házikó, eldeformálódott gomba, és társai. Ráadásul a gép már képes volt a mai „mentés” funkció alapjaira: megjegyezte ugyanis a legutoljára készült két rajzot. Csodálattal néztem, hogy kikapcsolás után, akár napokkal később, ha valaki látogató nálunk járt, apu elő tudta csalni a gépből az én rajzomat. Mindez addig tartott, míg meg nem alkottam AZ ELEFÁNTOT. Ez az elefánt valami tökéletesen sikerült: elégedett voltam arányaival, arckifejezésével, ráadásul akárki látta, nagyon megdicsérte. A rajzolás ezzel véget ért, ugyanis innentől senkit nem engedtem alkotni, nehogy felülírja az én csodálatos elefántomat, és az feledésbe merüljön…
De ez még semmi, mert ott voltak rajta a játékok. A mai play station játékokhoz képest, szinte érthetetlenül „gagyi” és mai szemmel unalmas, egysíkú és élvezhetetlen grafikájú játékok, amikre akkor mint a számítógépes világ nagy alkotásaira, netovábbjára nézünk. Ó azok a szögletes figurák! Az a szaggatott mozgás. Ó, a pac-man, a házikó-festős játék, és a síelős! Hány délutánt ültem végig a Tv-re meredve, és várva, hogy én is sorra kerülhessek. (Persze, mivel én voltam a legkisebb, így a legügyetlenebb is, és mivel a szabály ez volt: mindenki egyet játszhat, aztán a másik jön; nekem mindig gyorsan letelt az időm, és újra csak várhattam..) Később aztán bejöttek az olyan igazán menő játékok is, mint a super mario vagy az észkerék, meg a paranoid faltörő.. De ez már másik korszak. ..
Ennél is nagyobb csoda volt, mikor megvették a szülők az első színes tévét. Gyönyörű volt a képe, és a színek, és még ráadásul – mintha mindez nem lenne elég – volt hozzá távirányító! Ott, az ágyon fekve, vagy az asztalnál ülve lehetett nyomogatni, és váltogatni a csatornák közt (nem mintha akkoriban túl nagy lett volna a választék…). Ezt persze jóatyánk, mint férfiember nem is mulasztotta el soha, így többet láttuk a csatornaváltás villanását, mint bármelyik műsort…. Az oviban is elmeséltem a nagy hírt, és mivel sikerem volt vele, odáig mentem, hogy füllentettem is egyet, mintegy az álmaim-vágyaim netovábbjáról. A kis füllentő mondat, mely azóta családi szállóigévé vált, így hangzott: „Nekünk is lesz videjóóóónk!” A videó akkor még elérhetetlennek tűnt, és kevés magyar házban volt jelen. Én azonban, - azóta sem tudni, honnan vettem, vagy miért mondtam, de fennen hirdettem, hogy bizony nekünk is lesz!.., Mikor ez eljutott a szülők fülébe, elképedve dorgáltak meg, hogy hogy terjeszthetek ilyesmit, mikor világos, hogy nekünk olyanunk soha sem lesz, az csak a gazdagoknak van. Hát, volt is nagy örömködés pár évvel később, mikor végül mégis megvették az első videónkat. Egy új dimenzió nyílt meg ezzel előttünk. Mikor karácsonyra nővérem és én is kaptunk egy-egy üres videó kazettát (hogy azt veszünk fel rá, amit csak akarunk), vérre menő harcot vívtunk érte, hogy melyikőnk vegye fel másnap délután az „Én kicsi pónim” új részét..
A lakótelepi lakásunk felépítése egyszerű volt. Beléptünk az előttünk hosszában elnyúló előszobába. Innen jobbra egy kamra, majd beépített szekrények voltak, balra pedig konyha, majd fürdőszoba. Szemben nyílt a „nagyszoba”, mely a szülők hálószobája volt, s egy kis polccal elválasztva ugyanez a szoba látta el a nappali funkcióját is. És innen nyílt balra a kisszoba, vagyis a két testvér kis birodalma. Az előszobában nem sok látnivaló volt, csupán egy kis beépített előszoba bútor, aljában a cipőkkel, tetején a kabátokkal és egy nagy tükörrel. Volt azonban ott egy misztikus tárgy, amit kezdetben tartózkodó csodálattal néztem. A telefon. Sokáig nem mertem beleszólni, csak nővéremmel rosszalkodtunk a háttérben, ha anyuék próbáltak valakivel beszélni. Ilyenkor belénk bújt a kisördög, hangosan visítva nyúztuk egymást, anyu közvetlen közelében, nehogy egy értelmes szót tudjon váltani nagyszüleimmel… Mikor anyu végső elkeseredésével kezembe nyomta a telefont: „Tessék, akkor beszélj nagyapáddal”, egyből zavarba jöttem és megkukultam. Nagyapa kérdéseire – melyek nem túl szerencsésen eldöntendő kérdések voltak – pironkodva ráztam a fejemet függőleges megerősítő vagy éppen nemleges, vízszintes irányba..
„Jól vagytok, kis unokám?” – lelkes bólogatás. „Itt vagy, hallasz?” – újabb bólogatás. „Valami baj van?” – tagadó fejrázás. Majd anyu megadóan visszavette a kagylót.
Egyszer aztán mégis megbarátkoztam a telefonnal, olyannyira hogy onnantól mindig lelkesülten kaptam fel a megcsörrenő eszközt, magabiztosan közölve – nem törődve azzal ki beszél, és kit keres: „Halló, nincs itt!” – e mondat szintén szállóigévé vált az évek során. És a további kellemetlen szituációk elkerülésének érdekében következő karácsonyra játék telefont kaptam, melybe lelkesen ismételtem el újra és újra kedvenc mondatomat: „Halló, nincs itt.” Jószüleim előszeretettel aggattak rám ekkor egy szakmát: „Milyen jó titkárnő lesz!” – végül is, olyan nagyot nem tévedtek..
Ekkor még nem sejtettem, hogy családunk birtokába még mennyi féle vívmány fog kerülni az évek során. Ott volt a tetrisz, az ősi játék, mely a család tagjai közt kézről kézre járt esténként, hogy ádázul megdöntsük egymás rekordját a három játék (ennyi volt az első tetriszünkön ugyanis) valamelyikén. Ott volt a kakukkos óra nagymamámnál, ahol a kakukk egyre többet betegeskedett, és volt, hogy kijőve házikójából csak ennyit szólt, ka-kukk, ka- , azzal elhallgatott, s úgy marad szegény, nyitott szájjal, s én néztem elkeseredve szegény madarat: nem elég, hogy bebörtönözve tölti egész életét, most még kicsiny szövegébe is belesült… Ott volt aztán Csöpi, a trabantunk, a mi saját első autónk (amelyen évekkel később földúton tanulgattam a vezetést. És a sok-sok lefulladás és újraindítás után megtanultam, hogy aki egyszer egy trabanttal el tud indulni anélkül, hogy leállna a motor, az bármivel el tud…)
Mindazonáltal a legtöbb bosszúságot – számomra legalábbis – az első nyomtatónk okozta. Először persze ő rá is, mint minden új kütyüre, áhítattal néztem. Úgy éreztem megint nagyot nyitottunk a világ felé, hát ki tudom nyomtatni itthon, saját kezűleg amit írtam, rajzoltam, hát mi ez, ha nem fantasztikus lehetőség?! A nyomtató szörnyen lassú és hangos volt – de ezt akkori szemünkkel, fülünkkel még nem tudtuk (viszonyítás híján), gondoltuk ez vele jár… Nem is lett volna különösebb problémám, ha a számítógép nem épp az én szobámban kapja becses helyét. Mikor az új házba költöztünk, egy ideig a nagyobbik szobában laktunk ketten nővéremmel. Majd az utolsó szobát is felturbózták apuék, átalakítván egy helyes „tini-kuckóvá” testvérem számára, én pedig maradtam a nagyszobában, és élvezhettem az óriási birodalmamat. De nem sokáig… A szobámra ugyanis úgy néztek a többiek, mint legnagyobb (és egyesek szerint) kihasználatlan területre. Így annak rendje és módja szerint raktárként használták…
Kezdetben bepakolták anyukám háromajtós böhöm, nagy szekrényét (mondván: „hát nem elfér?!”) de egy szót se szóltam, pedig még csak nem is én pakolhattam meg kedvemre, hanem olyan felesleges ruhákkal volt tele, amiket soha senki nem hordott.. Ráadásul kiszámíthatatlan időpontokban kinyílt az ajtaja, mikor egyszer csak nem bírta tovább a belső feszültséget – de olyan vészjósló nyikorgással, amilyet csak horror-filmekben hallani. Nem tiltakoztam akkor sem, mikor a számítógépet az én szobámba szállásolták el (sőt, lássuk be, ezt kimondottan menőnek találtam.. :D) Az már jobban zavart, hogy a ruhaszárítók is az én szobámban kaptak helyet. Valami felemelő érzés volt, mikor a hétvégi nagymosások idején két szárító is terpeszkedett szobámban, melyek körül csak óvatosan sasszézva lehetett szlalomozni, mert amint hozzáértem, úgy potyogtak róla az apróbb ruhadarabok, mint karácsonyfáról a tűlevelek szaloncukor-csenés után.. Ennek az aggodalmamnak már hangot is adtam, de annyival kellett beérnem, hogy csak ősszel, télen és tavasszal kell elviselnem, mert nyáron majd kint teregetünk. Hálelúja..
A szobámba került a fotelágy is, mert hova máshova, a hintaszék (ugyanezen okból), az íróasztalon túl ugye egy számítógépes asztal, meg még egy kis asztal, és a felesleges székek (otthoni szobámban még most is három asztal, és hol három, hol négy szék áll; hogy kiknek a részére, az számomra is rejtély..) Mikor éreztem, hogy a bezsúfolt bútorok hatására szobám lassan teljesen elveszíti valódi identitását, buzgó dekorálásba kezdtem. Minden újságból vagdostam ki a vicces-jópofa képeket, a menő sportolók képeit, az aranyos állatos fotókat, és lelkesen tapétáztam velük falat, szekrényt, asztalt, amit értem.. Az ősz beköszöntével azonban megkaptam a házi botanikus kertünket is. Legnagyobb szerencsémre anyum válogatott gyűjteménnyel rendelkezik: kaktusz, fikusz, muskátli, és a többiek katonás sorokban sorakoztak a szobám minden addig szabadon hagyott pontján. Ráadásul nem elég, hogy meg kellett tűrnöm jelenlétüket, olykor még megrovást is kaptam érte, hogy elnézem, ahogy valamelyik kókadozik, és nem locsolom meg.. (a virágtartásban egyébként a későbbiek során sem értem el nagy sikereket..). De mindez semmi volt a drága nyomtató áldásához képest…
Én, mint - ha nem is tehetséges, de –szorgalmas gyermek szépen betartottam a délutáni tanulás, esti korán fekvés íratlan szabályát, hogy másnap ne úgy üljek az iskolapadban, mint azon zombi-tekintetű osztálytársaim, akik megnézték az összes esti filmet, amíg csak volt műsor… Valami okból azonban ez nem mindenkit hatott meg. Ha jóatyámnál egész délután váltogatták egymást a tanítványok, és kora este jutott addig, hogy a másnapi óráira felkészüljön, akkor talán nem meglepő, hogy csak azután ült le a gép elé, bepötyögni a napi költségvetést (ezt egyébként mindig is fanatikusan vezette, gyűjtötte, csoportosította, és évek szerinti felbontásban tartotta egy-egy cipős dobozban)… Emlékszem, mikor egyszer elgondolkodtam az egyik horgászbotomról, hogy 4 vagy 5 évvel azelőtt kaptam, erre apu belevetette magát a cipős dobozokba, és néhány perc múlva napra pontosan megmondta a vétel időpontját. Elképedve, és egy kicsit büszkén néztem kimutatásaira, és akkor elhatároztam, hogy „ha majd nagy leszek”, én is ilyet fogok vezetni.. Ez a kísérlet rögtön akkor dugába dőlt, mikor eljöttem otthonról és első költségek után megvontam a vállam: majd holnap összeírom.. > Ez a hozzáállás azóta is megmaradt, minden új „kezdetkor”, azaz minden albérlet-váltáskor elhatározom, hogy na, majd mostantól… Hát, egyelőre még mindig nincs rendszer a számláim közt, de talán majd a következő lakástól!...)
A géphez tehát este ült le apu bepötyögni az adatokat, majd felzendült a nyomtatónk lassú, de ádáz zakatolása. Eleinte még rendeltetésszerűen, és akkor, amikor kértük rá (ekkor még nem tudtuk, milyen szerencsénk van..) Később aztán elkezdett fura dolgokat művelni. Valószínűleg mindenki hallotta már milyen elviselhetetlen-kétségbeesetten tud nyüszíteni egy nyomtató, ha begyűri a papírt. Ez nálunk lassan napi rendszerességgel történt meg, de számomra mindig a legváratlanabb pillanatokban, hiszen igyekeztem a számítógépes történésektől függetlenül élni a kis életemet a szobámban. Ehhez képest nővérem, (akinek hozzáállása az iskolához, és az órákra való készüléshez fordított arányosságban állt az enyémmel) valamiért mindig hajnalok hajnalán érzett késztetést, hogy az este elfeledett dolgokat kinyomtassa. Nincs is annál szívmelengetőbb, mint a fűrészelő nyöszörgés hangjára kelni, amit ilyenkor drága nyomtatónk produkált.. De ez még mindig nem minden. A nyomtatónk legrosszabb tulajdonsága, (amit egy-két év alatt fejlesztett ki) az az volt, hogy akkor nyomtatott, amikor ő akart… Tehát, mi elkészítettük a kis nyomtatni valónkat, megnéztük a nyomtatási képet, beállítottuk a beállítani valókat, ráklikkeltünk a nyomtatásra, majd vártunk.. Vártuk a csodát. Ami néha eljött. Néha nem. Jöttünk a házi megoldásokkal. Újra rákattintottunk, vártunk. Kikapcsoltuk, bekapcsoltuk a nyomtatót, vártunk. Olykor a nyomtatásra várakozó listát felfüggesztettük, kitöröltük, újra megpróbáltuk, vártunk. Kikapcsoltuk az egész gépet, bekapcsoltuk, vártunk. Kihúztuk a nyomtatót, visszadugtuk, vártunk. Ilyenkor (ha nem épp ő ült a gépnél) elordítottuk magunkat:
„Apu, már megint nem akar nyomtatni!” – erre ő felbőszülten, de minden akarattal felvértezve jött, hogy lefussa ugyanezeket a köröket, értetlenkedő sziszegésekkel kísérve. Ha sikerrel járt, diadalittasan nézett („nem tudom ti mit nyomkodtatok, de máskor ezt kell csinálni!” vagy „nekem mindig működik”), ha nem sikerült, maradt a sziszegés, és a tanács: hát, akkor próbáljátok meg újra. A nyomtatónak viszont ez nem volt elég. Annak ellenére is, hogy a nyomtatni valók listájából kitöröltünk mindent (!..) egyszer csak, percek, órák, esetleg napok múlva úgy döntött, elég erőt érez magában, és nyomtatott. Nem hatotta meg olyan tényező, hogy éjszaka van és más aludna; vagy éppen nappal van, és tanulna, esetleg tanítana valaki… Ő egyszer csak úgy döntött. És nyomtatott, nyomtatott kitartóan, több példányban, egyes oldalakat különösen preferált és újra is újra elénk tárta, lám, ez itt most, tőlem, nektek, mert én értetek vagyok kedves család, a ti nyomtatótok…
Utolsó kommentek