2009 nyarán Olaszországban voltam egy önkéntes táborban. Ez a kéthetes tábor (amit én – akaratom ellenére - néhány nappal meg is toldottam; de erről majd később..) annyi élményt, sztorit, emléket adott, hogy egy kisebb könyvet írhatnék belőle, ezért úgy döntöttem, nem postolom ide egy bejegyzésként az írást, mert valószínűleg a legelvetemültebb olvasóm (az amúgy sem sokból..) is megfutamodna tőle... Ezért hát az „emészthetőbb” részletekre bontott megoldást választom inkább. Érkezzen is az első bejegyzés az utazásról és az előzményekről.
Azon kívül, hogy az országért mindig is rajongtam, és az olaszországi összes korábbi utam rengeteg jó élményt hagyott bennem, még egy okom volt rá, hogy ezen a nyáron is ellátogassak Itáliába. Ez pedig a szakdolgozatom volt. Azon a nyáron épp az anyaggyűjtésben voltam elmerülve, és mivel a helyi könyvtár lehetőségeit rég kiaknáztam, logikusnak tűnt, hogy Olaszországban mégiscsak sokkal több forrást találhatnék, ráadásul – gondoltam – csak értékelni fogják azt is, hogy láthatóan olyan anyagokból is dolgoztam, amihez itthon nem könnyű hozzájutni…
Mivel egyetemistaként a kis diákmunkámmal nem kerestem agyon magam (…) mindenképp valami költséghatékony megoldást kellett keresni. Egy volt osztálytársam ajánlotta, hogy menjek önkéntes táborba, és megadta a szervezet elérhetőségeit, amivel ő is külföldön töltött néhány hetet. Az előzetes szervezésekkel, a kiválasztási folyamat részleteivel nem untatnék senkit. Elég az hozzá, hogy kinéztem egy tábort, ahol kutakat fogunk restaurálni, tengerhez közeli idilli kis helyen van, és szerencsére ők is szimpatizáltak velem, jelezték, hogy várnak, így nekivágtam az útnak.
Június 25-én felzötyögtem vonattal Pestre, rendesen felpakolva, mint egy málhás szamár. Ott találkoztam egy barátnémmal, aki kikísért a Népligetbe és szórakoztatott a busz indulásáig. Mert - mint a korábbi alkalmakkor is - most is a jól bevált buszozás mellett döntöttem. A járatról mondjuk majdnem lemaradtam.. A jegyemet jó előre lefoglaltam és kifizettem online, így helyben már csak az átvétel volt hátra - gondoltam, itt már csak nem jön közbe semmi.. Úgy délután 3-4 óra magasságában beálltam a sorba, ahol átvehettem a jegyemet. De mint megtudtam, ott nem csak ilyen szimpla esetekért állnak sorba, mint az enyém, hanem foglalástól kezdve reklamáción át mindenfélével, és bizony volt, akivel 10-15 percet foglalkoztak. Mivel valahogy 7-8 óra tájt indult az én járatom, nem aggódtam akkor sem, mikor már lassan egy órája álldogáltam ott… 4:55kor azonban, mikor egy újabb lépéssel előrébb kerültem a célom felé, megláttam egy táblát, miszerint ügyfélfogadás 17 óráig. Na, abban a pillanatban kivert a víz, hogy mondom, velem ne szórakozzanak, nehogy már ne kapjam meg a kis beszállókártyámat, mert egy óra alatt nem kerülök sorra?!.. Ekkor azonban meggyorsult szerencsére a folyamat, és negyed 6 körül mégis odajutottam, és megkaptam a magamét (ekkoriban már a „problémás”, meg nem sürgős eseteket csak hazaküldték…). Tehát némi poggyász- csekkolás után megkaptam a helyemet az emeletes buszon és elégedetten vártam az indulást. Az éjszakai utazás a szokásos menetrend szerint ment: este vetítettek két hihetetlenül idétlen és elcsépelt nézhetetlen vígjátékot a buszban (amit akár akar, akár nem, néz az ember, mert bazihangos …), aztán bedobtam a szunyát.
3-4 óránként megálltunk pihenőre, amit kár kihagyni, mert az osztrák WC-k nagyon fullosak, ajánlom mindenki figyelmébe :D. Hajnaltájt értünk Triesztbe, ami teljesen elbűvölt. A táj gyönyörű volt, majdnem annyira elérzékenyültem, mintha egynapos kecskegidákat néztem volna (de azt az élményt majd máskor mesélem el)… Reggel pedig beértünk Firenzébe, ameddig a jegyem szólt, így én búcsút vettem az egyre fogyatkozó csapattól. Ekkor június 26-a, reggel volt, és mivel a tábor 27-én kezdődött, az volt tervben, hogy egy napot Firenzében töltök. Gondoltam, nappal várost nézek (ekkor voltam először ott), esetleg könyvtárazok a szakdogához (milyen jó lenne egy nap alatt letudni ezt a részt :D) és keresek valami olcsó szállást. Hát, ez csak részben volt sikeres..
AZ állomáson a csomagmegőrzőnél megszabadultam a pakkom nagyobb részétől, így egy szál hátizsákkal és egy kamerával vágtam neki a városnak. Aki még nem volt itt, annak el kell mondjam, hogy Firenze egyszerűen tele van látnivalóval. De ezt most úgy értem (még eddig csak Rómában volt ugyanez az érzésem), hogy bármerre mész, és bármerre nézel, állandóan megpillantasz egy dómot, templomot, szobrot, múzeumot, szökőkutat, teret, amit muszáj megnézni…. Így hát fél napig csak mentem, csodáltam, kameráztam és örültem magamnak, így a városnézős tervem remekül sikerült: egy pipa.
A könyvtár már húzósabb kérdés volt. Úgy terveztem, ha megtalálom valamelyik könyvtárat és bebocsájtást nyerek (tanár úr kérem, én készültem: egy csomó anyagot nyomtattam előre otthon firenzei szállásokról, könyvtárakról!) gyorsan összeszedek pár hasznos könyvet, kimásolom az arra érdemes fejezeteket (nyilván nem állok neki olvasni-jegyzetelni, az ráér otthon..), azzal fel is út, le is út, pár óra alatt végzek. Nos, a terv rögtön a legelső ponton elbukott, ugyanis mire megtaláltam a könyvtárat, kiderült, hogy az jól zárva van. Mert nyáridőben itt aztán teljesen betartják a sziesztát, és biza nem volt nyitva sem könyvtár, sem könyvesbolt.. Kettő: nempipa..
Így tehát e tervemről lemondtam, és nekiláttam felkeresni valamelyik szállást, amit kinéztem magamnak. Azonban mindegyikben csalódnom kellett, mert vagy meg se találtam, vagy egyszerűen sokkal drágább volt, mint amit otthon neten találtam.. Viszont talomban volt még nálam a diákszállló, és végül emellett is döntöttem. A Youth Hotel a város szélén volt, legalább húsz percet kellett egy helyi busszal zötyögnöm, mire kiértem, ráadásul előtte háromszor eltévedtem, ekkor már ugye újra az összes csomagommal felmálházva.. Szóval, a megérkezés a kis szálláshelyre már igazi megváltás volt. Az egész napos menettől, és az olasz klímától már szabályosan ragadtan, és másra sem tudtam gondolni, minthogy egy jó forró zuhany után vízszintbe vágjam magam… A szállás tehát meglett, a körülményekhez képest a legolcsóbb, így három aznapi tervemből kettőt kipipálhattam.
Aki volt már ilyen ifjúsági szállóban, az tudja milyen: nagy szobák sok ággyal, idegenekkel vagy egy szobából mindenféle országból. Az ágyakon kívül talán egy-két szekrény van, más berendezés nincs. A dolgaidat nem tudod sehova elzárni, így csak bízni tudsz benne, hogy senki nem él vissza a helyzettel. Viszont a horribilis hotel árakhoz képest tényleg kedvező, és nekem csak pozitív tapasztalatom volt. A zuhanyzó is kollektív, de én jókor mentem: egyedül voltam és meleg víz is jutott. Tehát miután lezuhanyoztam és bevacsoráztam, elkészítettem a kis videó-naplómat az aznap történtekről, majd eltettem magam másnapra.
Másnap meleg, madárcsiripelős szép napra virradt. Az árban benne volt a svédasztalos reggeli, így jól be is laktam, mielőtt újra útnak indultam. Eljutottam a vasútállomásra, ahol megtudakoltam, hogy mikor megy a legközelebbi vonat Pisába és megvettem a jegyemet. Majdnem benéztem egyébként, mert ott a jegyeket felszállás előtt, a peronon lévő kis lyukasztókkal kell érvényesíteni, a vonaton már nincs rá lehetőség. Az út relatíve rövid és eseménytelen volt, néztem a tájat és vártam az érkezést. Pisában is tartottam egy pár órás városnézést (ha már erre jártam, ne maradjak le semmiről), így persze egyből megcéloztam a ferde tornyot. Nagyon izgalmas volt, mert ahogy közeledtem, először megláttam a torony tetejét, és aztán ahogy egyre több házat, utcát elhagytam, annál többet láttam a toronyból is. Végre aztán kiértem a „Campo dei miracoli”hoz és mindent szépen megcsodáltam. Az emlékművek mellet egy csomó vásári sátor is volt, lelkesen ordibáló bazárosokkal, akik mindenféle "ferdetornyos" szuvenírt árultak. Én, mint rendes turista, vásároltam is pár kis makettet, aztán - a többi turistát követve - nekiültem az uzsonnámat piknik-sztájban elfogyasztani. Valami hihetetlen felemelő érzés szendvicset majszolni és közben egy bazinagy ferde tornyot stírölni!... J
Aztán délután lassan visszabattyogtam a vasútállomásra (természetesen itt is csak gyalogszerrel jártam be a várost: egyrészt mert nem akartam még külön buszokra költeni, másrészt mert csak így érzi az ember igazán egy hely lüktetését..)
Majd felszálltam a vonatomra, amely már a végső célomig vitt: Castagneto Carducciig. A csapat egy része (aki nem jelezte előre, hogy később vagy korábban érkezik), délután háromkor találkozott a helyi vasútállomáson. Én persze már jó másfél órával azelőtt ott voltam, és lestem is minden várakozót, meg érkező vonatot, méregettem az emberkéket, hogy vajon kinek azonos az úti célja az enyémmel. (Gillist és Elinát meg is láttam, fél óráig messziről méregettük egymást gyanakodva :D ). Negyed 5 tájt befutott Eric: egy mikulás külsejű jó húsban lévő, szakállas, jó kedélyű fazon: ő volt az egyik szervező.
A kocsiban aztán megindult az ismerkedés, és ekkor szembesültem vele, hogy a kommunikációval még lesznek nehézségeim.. Tekintve, hogy nemzetközi tábor, tudtam nem lesz egyszerű a dolgom, de gondoltam bevállalom. Sajna akkoriban még ne tanultam angolul, így tényleg csak annyit tudtam, amennyi innen-onnan véletlenül rámragadt.. Tehát a hosszas, és pláne a gyors beszélgetésekből nem sokat értettem.. Tudtam viszont olaszul (gondoltam hátha lesznek többen is, akik beszélik a célország nyelvét) és egy kicsit németül, hát ezzel próbáltam boldogulni… Na voltak is sztorik, de ezekről majd egy későbbi írásban.
Kb fél órás autókázás után dimbes-dombos szerpentineken, megérkeztünk a szállásunkra, amit nagyon pofásnak találtam, és találkoztam a többiekkel.
Hát, így érkeztem meg Castagneto Carducciba, és így kezdődött a kéthetes önkéntes tábor. Akit érdekel a folytatás (amelyben egyesével kitérek majd a résztvevőkre, a munkára, szórakozásra, étkezésekre, és mindenféle történésekre) az tartson velem legközelebb is! :D
Utolsó kommentek