Mai írásom egyfajta jellemrajz egy barátnémról, aki nagyszerű egyéniség, élete „meglepő és mulatságos” történetekkel és személyekkel tarkított, ezért gondoltam, megérne egy posztot….

Én Magnénak fogom nevezni, mert így szoktam becézni - a Magne B-6 után szabadon (hogy miért, az már a múltba vész, őszintén nem emlékszem)..

Ha már a múltat idézem, „kapcsolatunk” mintegy hat éve tart, 2006 táján ismerkedtünk meg – bár ez egyből erős túlzás. Ismeretségünk egy közös rajongáson alapult, és – mint manapság szokás – sokáig csak a virtuális térben zajlott. Talán a részben hasonló személyiségünknek, vagy világnézetünknek, vagy hozzáállásunknak köszönhetően, de hamar egy hullámhosszon voltunk. Méghozzá egy olyan hullámhosszon, amit nem csak hogy mások nem tudtak „fogni”, de évekkel később már mi magunk sem: nem tudtuk értelmezni egykori fetrengős eszeveszett msn-ezéseink frenetikus fordulatait.

Az első személyes találkozásunk rögtön emlékezetes volt. Az ő szülővárosában rendeztek azon a nyáron egy zenei fesztivált. A program nekem is megtetszett, így gondoltuk, összekötjük a kellemeset a kellemessel, és itt fogunk találkozni: végre valahára. Persze hogy ne legyen ilyen egyszerű a jól szervezett muri, nekem közbejött egy alapos kialvatlanság, így vágtam neki a világ végének (najó, kb 5 órás buszozás volt) és érkeztem zombi gyanánt a célvárosba. Mivel ez a Magne ilyen titokzatoskodó- féle, ezért még egy fényképet se mutatott magáról korábban… Így, az ismertető jele számomra egy tábla volt a következő felirattal (hangsúlyozandó, hogy közös megegyezéssel, sőt az én javaslatomra..): „Egy őrültet várok” > nos, értelemszerűen ez lennék én.

A tábla és az egész szitu tehát meg is adta az első találkozás alaphangulatát, minekutána elrobogtunk a fesztivál helyszínére. A helyzet szépségét még az adta, hogy miközben én jöttem a „világ végéről”, nekem egy szál válltáska volt a pakkom. A lelkes Magne ellenben felpakolta a fél házat (sátor, ebéd, minden volt nála) és egy akkora sporttáskával nyomult, hogy nem is lepődtem meg, mikor lilára zúzta vele a combját – merthogy mindig is „masszívnak” vallotta magát, így persze segítési hajlamom iránt erősen tiltakozott és nem átallotta egyedül cipelni a sózsákot…

A feszt bejáratához érve aztán jöhetett a kötelező ellenőrzés, melyet kedélyes hangulatban vettünk tudomásul. Sőt, mikor rákérdeztek, van- e nálunk bármilyen fegyver, vagy nagyobb szerszám, még humorosan el is dicsekedtünk vele, hogy csak a kis kalapács a sátorcövekekhez.. No, kár is volt bevallani, ugyanis a kalapácsot egyből el is kobozták, mint veszélyes tárgyat. Mi pedig ütlegelhettük kövekkel a cövekeket, úgy kell nekünk.. A sátorba bekuckózva aztán folytattuk az eszmecseréinket, olyannyira, hogy az egyik betervezett koncertről le is maradtunk – csak távoli zümmögésként észleltem, hogy a koncertet azért nélkülünk is lebonyolítják. Aztán a „nem NagyPéter” (ha értitek..) együttes fellépésére már csak összeszedtük magunkat és feltápászkodtunk, mert „alap”-zenekar, és – mint ráéreztünk – ők sem örök életűek, addig kell megnézni őket, amíg le nem zárul karrierjük…

Közben hozzánk csapódott Magne egy barátnéja – aki nemkicsit furcsa szerzet, igazából önmagában megérne egy fejezetet… Nos, miután tettleg bizonyítottam (tíz kínkeserves fekvőtámasszal) szándékaim őszinte és komoly voltát – tiszteletbeli tagjává avattak különleges kicsi csoportjukban, melynek jelképe egy elvetemült rágcsáló, és minden tagja eléggé egyedi eset – és szerintem, ezzel eleget is meséltem róla..

Az éjszakát aztán végig is ettük és beszélgettük, így második napomat húztam le kialvatlanul és végképp zombiként zötyöghettem haza – a hazautazásból semmi sem rémlik, másnap otthon felébredtem…

Az évek során aztán – mivel öregszünk :) – változik a kommunikációnk, már néha egészen emberi nyelven beszélünk és értelmes dolgokról is, de persze ha „kell”, bármikor hozzuk a régi szintet… Néha el-el tűnünk a képből (pl. mikor Magne önként száműzi magát fél évre a digitális világból..), aztán újult erővel kezdjük megint a szervezést. Mi ugyanis rendszerint agyalunk valami projekten.. Ezeknek kidolgozásában a végletekig megyünk el, mégis kb 10 %-uk valósul meg (bár meg kell vallani, azok örök élményt hagynak).. Így valósult meg a csongi-projekt, és a Nyaú születésnapi meglepetés; és így dőlt dugába számos kis filmprojektünk, beöltözésünk és találkozásunk.. Ezeknek a terveknek a kiagyalásakor rendszerint Magne beveti – mintegy újszerű gondolatot – a hirtelen jött ötletét: „Öltözzünk be!” Avagy egyből problémaként hozza fel a kérdést: „De minek fogunk beöltözni?!”

Én ezt a fajta mániáját „farsang-szindrómának” (röviden csak ’farsangszindri’) neveztem el. Magnéban ugyanis lelkesen él a gyerek, és igen komoly beöltözékenységi hajlamai vannak..

 Ezek a mindenféle projektek általában nem a lelkesedés lankadása végett hiúsulnak meg, csupán a körülmények vannak ellenünk. A mi elszántságunkat bizonyítandó, íme egy remek példa. Egy videót felesben készítettünk el. Estére a két rész el is készült, az egyik fél átküldetett, hogy másikónknál egyesüljenek. Így aztán késő estére – másnapra kellett - össze is állt az anyag az egyik gépen, nem volt más hátra, mint a feltöltés. A feltöltés egy nagy, kövér videónál – mint tudjuk – hosszú órák kérdése (és akkor még lehet izgulni, hogy nem szakad-e meg 75 %-nál…). Ám az éjszaka egy részét így a nemes cél érdekében bajtársiasan átvirrasztottuk online szórakoztatva egymást. Minekutána a feltöltés elkészült, továbbpasszoltatott a link, melyre kattintva a következő üzenet jelent meg a képernyőn: „a feltöltött fájt sikeresen törölte”.

… Mi ezt az incidens csak „törlőlink” néven emlegetjük, de hozzátartozik a történethez, hogy minden fáradtságunk ellenére újból nekifutottunk a dolognak, és még aznap éjjel (hajnal..) feltölttetett és továbbíttatott a helyes link. Nem adjuk fel!

 Aki csak feleannyira „Jóbarátok-mániás”, mint én, az biztos emlékszik arra az ominózus részre, amelyben Chandlert össze akarják hozni egy sráccal, mert azt hiszik, meleg. Ahogy a többiek fogalmaznak (válaszolva a kérdésre, hogy „De hát miért hittétek ezt?!”): „nem tudom, ez nálad egy tulajdonság”.. Nos, valószínűleg Magnénál is megvan ez a faktor, ez a ’tulajdonság’, ugyanis úton-útfélen tapadnak rá a nők… Nyomulnak a buszon, szórakozóhelyeken, de legfőképp a kórházban. Magnénk ugyanis lelkes véradó hírében áll. Nem felejtem el a szitut, mikor az egyik nővérke kinézte magának, és ott maradt felügyelni a folyamatot, állandó jelleggel ellenőrizve a pulzusát (testközelből) és az életfunkcióit… Alig akarta szabadlábon hazaengedni..

 Mindazonáltal, szerintem a Magne egyedi különleges mivoltát a következő szösszenet szemlélteti a legjobban. Egy előadásra készülve az egész osztály nagy csuklya-próbálgatásban volt. Aki talált magára illő „passzentos” maskarát, az fennhangon bediktálta a kódját, hogy az előadás előtt könnyedén megtalálja ki-ki a magáét. Magnénk is próbálta az elsőt: rövid, próbálta a másodikat: szakadt, jött a harmadik: nincs zsinórja, negyedik: mitadisten, ez végre passzolt, óbejó. Már eddigre mindenki megtalálta a magáét, csak a Magnénk sorszáma hiányzott a listán. Kibújt a jelmezből, pillantását a cimkére vetette, és könnyező-nyihogó vihogásban tört ki.

- Na, hányas van a cimkén? – kérdezte a tanár naivan, mit sem sejtve..

Majd Magne - minden önuralmát összeszedve - kipréselte magából:

- Az enyémen csak annyi van, hogy „mátépéter”..

Hát ilyen nem mindennapi szerzet ez a Magne. Míg másoknak 40-es, 37-es, vagy éppen 42-es a mérete, addig az övé „mátépéter”…

Magne sok jelzővel illethető, de azt hiszem az egyik legmegfelelőbb (a ’lelkes’ mellett) a találékony. Magne mindig ötletel, és aztán azon ötletel, hogy amit kiötölt, hogy hogyan tudná a legpraktikusabban megvalósítani. Erről az esetről nemrég hallottam, és szerintem eszeveszett:

 A mi Magnénknak tehát vetítővászonra volt szüksége. Hogy miért? Mert fejébe vette, hogy neki kell projektor (és szerzett) és hozzá ugye a kellékek. Mit csinálna az átlagember ebben az esetben? Bemegy a boltba: ’Jónapot, egy ekkora és akkora vetítővásznat kérek, köszönöm, A viszontlátás’ – probléma megoldva. Ehhez képest a mi nem mindennapi Magnénk..

Nekiül az internetes hirdetések böngészésének – ez egyébként hobbinak is jó; avagy a napivicc és társai mellé besorolható szórakoztató napi fárasztóság (egy-egy cím, vagy végtelenségig rossz fotó, leírás az emberi hülyeség mindenféle szintjét képes néha felvonultatni..) Magne tehát addig-addig böngészkedik, míg talál valahol a világ végén egy eladó projektorvásznat. Meg is állapodnak, igen ám, de még ki kell találni a szállítás mikéntjét, mert persze a postán ekkora csomagot már nem lehet feladni.. Na a feladó is belevaló arc lehet, ugyanis megbizniszeli egy vasutassal, hogy stikában (kis mellékesért cserébe) kit zavar az a csomag a mozdonyvezető mögött?!... Magnénk tehát kimegy fogadni a vasútállomáson vendégét, pontosabban újdonsült lakótársát: a vetítővásznat. A vasutassal összekacsint, és máris vonul a buszához, mert még azzal is van egy rövid menet. A buszra feljutva végre elégedetten leroggyan egy ülésre, a hosszú rúdszerű csomagot maga elé állítva, mint mikulás a botját (aminek a végén ilyen kunkoriság van). A buszon egyre nő a tömeg, az utasok pedig hálásan tapasztalják, hogy legalább kapaszkodó alkalmatosságok vannak bőven. Mikor már hárman vélik masszív oszlopnak a felszerelést, és kapaszkodnak belé, Magne diszkréten jelzi, hogy hát, izé: „ez eredetileg nem erre lett kitalálva, és nem is a busz tartozéka, és tulajdonképpen így én tartom mindannyiukat”…

De Magne végül mégis hazakeveredik valahogy. Otthon még be kell csempészni a szobába a „szajrét”, mert a szülők úgyis csak értetlenkednének, ne is adjuk meg rá a lehetőséget… A szobába érve aztán jöhet az elégedett bontogatás, büszke örömködés. Jöhetne.. Ha nem derülne ki, hogy ezt bizony tényleg jobb lesz nem reklámozni. Az előző tulajjal ugyanis sok mindent sikerült tisztázni, csak egy egyszerű kérdésre nem terjedt ki a beszélgetés: a vetítővászon színére. Ez ugyanis – ami a neten kerestetett és találtatott, és alkudott, és vonaton hozatott, és buszon utaztatott és becsempésztetett, ez a remek darab – fekete..

 De a történet lényege nem az, hogy sikertelen volt az akció. Hanem hogy nolám, így lehet egy átlagos unalmas vásárlás helyett egy történet főhősévé válni. Én azt mondom: éljen a találékonyság, kreativitás, agyafúrtság, és ha a dolgok mégsem egészen úgy sülnek el – hát akkor jöjjön egy csepp önirónia, és tudjuk nevetve előadni a történteket.. Ez volt a jellemrajz Magnéról, a jelenségről, akinek többek közt ez az egyszerű önvallomása is szállóigévé vált: „Én mindig is kalácsképű voltam.”