MekkaFirka - megújulva

A kapucsengő szólt, és Cay felengedte haverját. Dé általában jókedvűen és elszántan érkezett, s a munka végén leamortizálva távozott tőlünk, ugyanis elszánt programozásukban valahogy csőstül jöttek a problémák, szóval leszívta mindkét fiú agyát rendesen. Én néha bevevettem pár keresetlen poént, és hozzá nem értő megjegyzést, hogy érezzék, nálam még mindig sokkal jobban vágnak mindent, tehát van esély… Mikor ma Dé belépett, és egy laza „na miújság?”gal köszöntöttem, egyből éreztem, hogy valami nem frankó, ahogy mondani szokás. Szemei kissé véresek s elgyötörtek voltak, arca kialvatlanságot sugallt, tekintete megtört volt. Tehát úgy is mondhatnám, hogy úgy festett, ahogy máskor távozáskor szokott.. És ekkor elkezdett mesélni…

Előző este kezdődött minden. Dé az ágyban feküdt és chipset majszolt, közben a tv valami középkategóriás akció-vígjátékot sugárzott. Elalváshoz jó lesz – gondolta, s tovább ropogtatta a rágcsálnivalót. Hosszú napja volt, és már semmire sem vágyott, csak lazulni egy kicsit, aztán aludni egy óriásit. A filmet reklámszünettel szakították meg (még mindösszesen harmadjára) és mivel a chips is fogytán volt, Dé úgy döntött, elteszi magát holnapra… Az utolsó apróra törött darabokat a szájába öntötte (a legtöbb valóban ott kötött ki, a többi az ágy és a padló valamely csücskében talált helyet magának), majd kikapcsolta a tv-t, a zacskót hetykén a földre dobta (majd reggel kidobom, megvár!), a fal felé fordult és álomba merült.

Hogy egy perc telt el, vagy egy óra, azt nem tudta volna megtippelni, de hirtelen felébredt. Alig egy pillanattal azelőtt még egy versenyautóban ült álmában, amiben nem működött a fék, és így arra volt kárhoztatva, hogy körbe-körbe masírozzon, amíg a benzin ki nem fogy. Kínjában már az összes pedált tövig taposta sorban, de csak annyit ért el vele, hogy az autó gyorsabb sebességre kapcsolt. Ekkor eszébe jutott egy mentő ötlet, hogy kihúzza a slusszkulcsot. Még be is villant a fejében, hogy ügyesnek kell lennie, mert a filmekben ilyenkor szokták beletörni a kulcsot... Oda nyúlt ahol a kulcsnak kellett volna fityegnie, de valami mázas-puha ’izét’ talált a helyén. Odapillantott, és meglepetten konstatálta, hogy a kulcs helyén egy krémes van. Egy sütemény. A tészta az alján benyúlt egészen a kulcslyukba, ez volt a támaszték, hogy a süti mégse a levegőben lógjon. Dé agyában egyből kigyulladt a lámpa, hogy ahhoz, hogy az autó leálljon, meg kell enni a krémest, hiszen most ez a slusszkulcs. Ha nincs kulcs, leáll a motor, és ő jóllakottan kiszállhat. Mivel azonban az autó továbbra is szélsebesen száguldozott a pályán, Dé nem szentelhette minden figyelmét a süteménynek, elvégre vezetnie kellett. Így csak lazán fogta magát, és egy határozott mozdulattal kezével kitépett egy jókora falatot a sütiből és a szájába tömködte. Mm, finom ez a süti, gondolta, mindjárt el is fogy. Azonban mikor az újabb falatért nyúlt, azt kellett tapasztalnia, hogy nem csak hogy a korábban elfogyasztott darab visszanőtt, de mintha az egész süti már kétszer akkora lenne, mint előtte. Kétségbeesve nézte a kulcs helyét, ahonnan – most már egyértelműen látszott – lassan araszolva jött ki a krémes, mint egy gyári futószalagról.

„AfenébeJózsibácsi, már megint 10 % sütőpor-tartalmút tankolt, mert nem figyeltem..” Futott át az agyán. Majd eszébe jutott, hogy ha már egyszer versenyautóban ül és egy nagy pályán köröz, kell hogy legyen egy csapata, akivel kapcsolatban áll. Hevesen kereste a kapcsolót a műszerfalon, majd meg is látott egy „tím” feliratot. Megnyomta, és fülét erős háttérzaj ütötte meg. Mivel mikrofont nem látott sehol, csakúgy belekiabált a semmibe:

- Hahó, hall engem valaki?

- Itt vagyunk Fidó, mi a helyzet?

Dé döbbentem vette be az éles balkanyart, majd újra kiabált.

- Nem tudom ki az az átokverte Fidó, de itt valami nagyon nincs rendben. – ordította. – A fék nem fog, az indítókulcs helyén meg valami bődületes habos sütemény van, és egyre csak dagad – panaszolta, miközben valóban: a sütemény már a teljes jobb combját beterítette.

- Ne stresszelj rá, Fidó! Te mondtad az eligazításnál, hogy extra adag sütőport nyomjunk bele, hát most már edd meg amit kértél. Más dolgod sincs, mint falni a süteményt, és kenterbe vágni minden versenyzőt.

- Mégis milyen versenyzőt? Egyedül körözök a pályán, ember!

- Hát akkor még jobb, csak a sütire kell koncentrálnod – szólt a csapatutasítás.

Remek, gondolta Dé. Meg vagyok áldva egy ilyen idétlen vezérlővel, és már lassan a derekamig ér a krém, ráadásul a mutató szerint még mindig fullon van az üzemanyag.. Ekkor eszébe jutott a sebességváltó. Eddig nem használta, mert a kocsi automatára volt állítva, de gondolta, most a kezébe veszi az irányítást. Szépen fokozatosan visszakapcsolgatja a sebességet, majd üresbe rakja, az autó leáll, és ő elégedetten kiszállhat végre.

Gondolait tettek követték, volna… Jobb kezével lenyúlt a sűrű habba, és megragadta a kart. Mikor azonban ötösből négyesbe húzta, a kar egy hangos cuppanás kíséretében megvált az autótól, és a fiú kezében maradt. Dé odanézett, és némileg meglepődve tapasztalta, hogy egy wc-pumpa van a kezében. Az autó persze nem lassult, Dé ellenben vadul lóbálta a wc-pumpát a nem létező közönség felé, hátha valaki észreveszi már, hogy bajban van.. Mivel erre sem történt semmi, gondolta, visszarakja a váltót (hát, ha egyszer most ez a váltó, akkor ezt…), és vissza is nyomta a habba. A következő kis nyomás hatására azonban a pumpa megint cuppanva elhagyta helyét, használhatatlanná vált.

- Ez nem igaz – futott át Dében a gondolat – itt ülök egy nevetséges versenyautóban egy fogyatékos vezérlővel a fülemben, a sütemény meg a habja a derekamig ér, én meg itt pumpálom az egész cuccot egy mutáns-nagy wc-pumpával.. Mi jöhet még?

Hogy mi minden jöhetett volna még az álomban (cukorsüveg-királylány, zebrákból álló tűzoltósereg, beszélő befőttesüvegek, vagy éppen borotválkozó denevér…), azt már sohasem fogja megtudni, mert ekkor Dé – alias ’Fidó’ – felébredt. „Na, már megint egy ökörség, miért álmodok én mindig ekkora marhaságokat?!” - gondolta, és fordult egyet az ágyban. Ekkor azonban valami zaj ütötte meg a fülét. Kétségkívül ugyanaz, amire egy pár pillanattal azelőtt felriadt. Ismerős zacskó csörrenése hallatszott, Débe egyből belenyilalt a rémült felismerés:

- LOPJÁK A CHIPSET! – ordította teljes hangerővel, és felugrott ágyából, hogy felkapcsolja a villanyt, és lebuktassa a gaz chips-tolvajt. A fény kigyúlt, és a fiú egy pillanattal később visszasírta, hogy bár még a habos autóban körözhetne, vagy legalább bárcsak valóban egy chips-tolvajt fogott volna el. A padlón csótányok mászkáltak. Nem amolyan gyámoltalan kis rovarok, akik szerényen összeszednek pár morzsát, majd hálás hajlongások kíséretében távoznak, nem! Jól megtermett, falánk és gusztustalan állatok, akik láthatóan elégedetten letáboroztak, a területet átvették, mostantól saját tulajdonuknak tekintették, és eszük ágában sem volt távozni.

A fiatalembörben ebben a pillanatban tudatosult, hogy hosszú éjszakája lesz. Ádáz küzdelmet fog vívni rettenthetetlen ellenségeivel és harcolni fog hazájáért (szobájáért), a legvégsőkig. Dé nagyanyjával lakott kettesben, a néni azonban 8 óra tájt minden este altatóval nyugtázta a napot és harsona-szóval sem lehetett felébreszteni, így Dé tudta: egyes egyedül kell megvívnia csatáját.

Első – nem túlzottan átgondolt – felindultságában fogott egy könyvet és izomból hozzávágta az egyik deltásabb állathoz. Az vezéregyéniségnek tűnt, így Dé azt gondolta, ha neki megmutatja mire képes, hátha a többi is beijed és visszavonulót fúj. A vaskos könyv azonban – fiunk szeme elkerekedett – visszapattant a csótányról, mint valami pajzsról, pár centivel arrébb ért földet, a csótány meg elszántan motozott tovább, mintha mi se történt volna... Mivel látszott, hogy az ilyen dobálózás nem célravezető, mást kellett kitalálni. Dé előbb a seprűre gondolt, de elundorodott a gondolattól, majd bevillant a nagy ötlet: porszívó. Fel kell őket porszívózni!!

Az ágy végébe kúszott, onnan elérte papucsát, majd néhány hosszú, kacskaringós lépéssel sikerült úgy kijutnia az előszobáig, hogy nem találkozott lába az ellenséggel. A porszívót az előszobában összerakta, bedugta, majd becsörtetett vele a had színterére elszántan, felvértezve. Bekapcsolta a porszívót és ismét a kövér csótányt célozta meg, odatartotta hozzá a porszívó csövét (melyről előtte furfangosan eltávolította a fejet, nem kell az most), és – semmi sem történt.

- Az a hülye porzsák! – szitkozódott. A fiú a takarításból annyiban vette ki a részét, hogy olykor felporszívózott, ám a porzsákkal sosem foglalkozott, „ürítse ki az, akit zavar” - gondolta.. Mivel ezáltal a porszívó teljesítménye egyre csökkent, egyre kevesebbet értek a kis takarítások, és Dé úgy kezelte a helyzetet, hogy még ritkábban porszívózott, mondván: ’minek túlzásba vinni, úgysem ér semmit’. A porszívó tehát ott zúgott, hasznavehetetlenül, de állhatatosan… Dé érezte, hogy ha fel akarja venni a harcot, most kell meglépnie a porzsák-ürítést, nincs más választás.

Kivette a porzsákot és az ablakhoz lépett. (Nem akart az előszobában, konyhában is zajt és koszt csinálni, gondolta, elintézi itt helyben..) feltépte az ablakot, és a porzsákot kinyújtva kinyitotta és rázni kezdte teljes vehemenciával. Azzal persze nem számolt, hogy a szél éppen visszafelé fúj, és a remek por, pókháló és egyéb mocsok (virágföld?..) egyvelege egyből a pulcsiján landolt, beterítve azt egy vastag szürkésfekete ragacsos réteggel. Dé tüsszögött és káromkodott, majd – ’most már úgyis mindegy’ elven – kiszórta a maradékot is a porzsákból, majd visszatuszkolta azt a masinába. Idegei nem voltak kötélből, de tudta, meg kell acélosítania lelkét, ha győzni akar. Nemtörődöm pókerarccal ügyködött hát, majd újra támadásba lendült. A porszívó ezúttal – láss csodát! – hatékonynak bizonyult. A csótányokat megadóan szippantotta be a cső, szépen egyesével. Dé élvezni kezdte az egyoldalú küzdelmet, és sátáni kacaj - meg beszólások - közepette szippantotta fel a hízott jószágokat.

- Na most legyél nagymenő, vaze! Gyere, gyere ide, ha mersz, tőlem megkapod csótesz!  - Szipp, szipp, a csótányok koppantak, ahogy a csőben felkígyóztak.

- Elfogytak! Győztem! – kiáltotta diadalmasan, mikor kikapcsolta a porszívót. A gép ugyan elnémult, de mégsem állt be teljes csönd, ugyanis erős motoszkálás hallatszott a masina belsejéből.

– Majd megdögöltök! – mondta fennhangon Dé, de mintha sejtette volna, hogy ez még nem lejátszott meccs, csak ült ágya szélén és révedező tekintettel bámult a porszívóra. Egy pár perc múlva aztán a kövér hadvezércsótány vezetésével megjelent a masírozó kis csapat. Szépen kisétáltak a porszívó-alagútból, és jöttek, hogy visszaszerezzék, ami jár. Dé fásultan újra erőt vett magán, és bekapcsolta a gépet. Újra felszívta vele az összes állatot, és tudta, ezúttal gyorsan meg kell tőlük szabadulnia. A porzsákot óvatosan vette ki a masinából, majd a földre fektette, és úgy ahogy volt, elkezdte püfölni a mocorgó kövér csomagot szöges bakancsával. Megint fenyegető mondatokkal kísérte tettét, és minden dühét, mérgét, undorát arra fordította, hogy még nagyobb ütéseket mérjen a porzsákra. Majd, mikor ereje elfogyott és gondolta, „most már csak megpurcantak?!”, a wc-hez ment és beleöntötte áldozatait. Azok láthatóan nem múltak még ki, ám Dé könyörtelenül lehúzta rájuk a wc-t és le is vitte őket a víz, ahogy illik. Ekkor azonban, már nem mert könnyelműsködni. Mellette állt negyed óráig, és mindannyiszor, mikor hallotta, hogy a tartály feltöltődött, újra lehúzta a wc-t. Végül megfáradtan hagyta ott a mellékhelyiséget, és csörtetett vissza szobájába.

Ahol egy újabb adag csótány fogadta őt szerte a szőnyegen, de már az ágya lábán is mászkált néhány darab.

- Fene a fejeteket, mit akartok tőlem?! - ordította, és elkezdte mindennel csapkodni az állatokat, ami a kezébe került. Végül a paplannal is csapott párat, mintha tüzet oltana, majd ráhagyta, úgymond betakarta vele ellenségeit, és átgyalogolt a romokon. Szobája végébe sietett, a számítógéphez, amit még nem közelítettek meg az állatok, és leült. Lábát felhúzta, magzatpózba gömbölyödött, felvett minden ruhadarabot, ami a keze ügyébe került, és úgy döntött, nem foglalkozik a csótányokkal. A harcot feladta, megfutamodva ült háttal a seregnek.

Reggelig gubbasztott a gépnél, de szerencsére a csótányok megsajnálhatták és megkönyörültek rajta: nem mentek a közelébe, megelégedtek a padlóval. Reggel Dé fásultan, izomlázasan, elmacskásodva és mocskosan lépett ki szobájából. Nagyanyjával közölte, hogy tiszta csótány a szoba, csináljon valamit, majd a tüsténkedő nénit otthagyva átment a másik szobába, és elterült az ő ágyán. Egy-két órát, ha alhatott itt, amikor is rémálma volt: végig egy versenyautóban ült, és az volt a feladat, hogy a szabadon mászkáló mutáns, ember-nagyságú csótányokat elüsse és végül krémessel megdobálva hatástalanítsa.

Majd felkelt, bement a suliba. Minden órát üres, a semmibe meredő tekintettel végigbambult, néha megborzongott az éjjeli élmények hatására, máskor azon vette észre magát, hogy elbóbiskol, majd hirtelen felriad és körülnéz, vannak-e csótányok a közelben. Órái végeztével hazament, hogy újult erővel - és ezúttal nagyanyástul - felvegye a harcot ellenségeivel. Minden létező szerrel mindent befújtak, minden bútort elhúztak, a szobát felforgatták és belélegeztek úgy tíz liter egészségre káros anyagot, majd mindezt otthagyva eljött otthonról Dé.

Hát, ezek után állított be hozzánk kissé megfáradt arcával, és belátom, éjszakai háborújához képest egészen hősiesen nézett ki…