A kislány gondterhelten lépett be az óvodába. Már napok óta aggasztotta ugyanis az egyik foga. Néhány napja figyelt fel rá, mikor egy nagydarab répát kezdett ropogtatni. Apukája - ugyanis az ő családjában az apa volt a szakács – zöldségtisztításkor mindig adott egy kis rágcsálnivalót a gyerekeknek: sárgarépát, karalábét, mikor mi volt a háznál. A gyerekek ugyanolyan lelkesen nassolták ezeket a finomságokat, mint a csokoládét, sós mogyorót vagy éppen a süteményeket. A kislány arca felderült a feléje nyújtott zsenge répa láttán. Lelkesen harapott bele, és ekkor érezte először a nyilallást a fogában. A fájdalom hirtelen érkezett, és a kislány úgy megijedt, hogy nem is mert szólni róla.
- Mi a baj? Nem ízlik? –kérdezte az apa, a gyermek fintora láttán.
- De. – válaszolta tétován a lányka, és – nehogy megbántsa apját – nagyot harapott a répába, majd arrébb somfordált. Az apa értetlenül csóválta fejét, hisz a gyerkőc eddig mindig lelkes, kipirult arccal falta a zöldségeket.
A kicsi az ágyába kucorodott és elfogyasztotta a répát, óvatosan, a másik oldalon rágva. A délutáni önfeledt játék közben megfeledkezett a fájdalomról, ám az esti fogmosás során ismét belé hasított a fájdalom. Kezével megfogta a fogát, hogy megbizonyosodjon róla: valóban mozgott. Ettől aztán még jobban megijedt, és elhatározta, hogy senkinek, még a testvérének sem szól róla. Hogy miért? Mert akkor biztos elviszik a fogorvoshoz, és a fogorvostól mindenki: még a legbátrabb felnőttek is, még a férfiak is félnek! Szó sem lehet róla, hogy ilyen kicsi létére megkínozza őt egy fogorvos! A mozgó fog tehát titok maradt, ám egyre gyakrabban hívta fel magára a figyelmet.
Gondolatai egyre gyakrabban jártak a mozgó foga körül, és azon tanakodott, hogyan szabadulhatna meg tőle anélkül, hogy bárki megtudná. Hallott egy módszerről: cérnát kell kötni a fogra, a másik végét egy kilincsre hurkolni, és megrántani az ajtót, hogy kijöjjön a fog. Ezt azonban nagyon rémisztő megoldásnak találta. Egyik délután a fürdőszobában mégis rászánta magát, hogy megpróbálja, ám képtelen volt a fogára kötni a cérnát: az minduntalan lecsusszant a fogról..
Ezen a reggelen is azon morfondírozott - miközben belépett az óvodába, - hogy hogyan szabadulhatna meg a mozgó fogtól. Délelőtt csak ímmel-ámmal vett részt a közös játékban, gondolatai máshol jártak. Az ebédet sem ette olyan jóízűen mint máskor, és a biztonság kedvéért csak a levesből és a főzelékből evett, a „keményebb” falatokkal nem akart kockáztatni. Délután főpróbát tartottak, ugyanis másnap az ünnepségen műsort adott a csoport. Zelk Zoltántól adták elő a Három nyúl című mesét, és a kislány játszotta benne a szarka szerepét. A szerepet otthon is elgyakorolták, ugyanis a testvére, aki már nagyon okos volt, kívülről tudta az egész mesét.
- Mit csináltok, mit csináltok három nyulak? Úgy ültök ott, mint az urak.
Motyogta maga elé a kislány a próbán, ám a folytatás sehogy sem jutott eszébe. Zavarában nyelvével lökdöste mozgó fogát, amibe ez által újra belehasított a fájdalom. A próba után hallotta, hogy az óvónők róla suttognak valamit. Nem értette pontosan, de egy szót biztosan kihallott: azt, hogy „lámpaláz”. Még soha sem hallott erről a lázról, de szörnyen megrémült. Eszébe jutott, hány olyan betegséget hallott már, amiről nem sokat tudott, de már a szó hallatán megijedt: tífusz, kolera, tüdővész, pestis, meg a többi. „Biztosan a lámpaláz is valami ilyen szörnyűség” - futott át az agyán, mintha nem lett volna eddig is épp eléggé megszeppenve.. Ráadásul ezek szerint már kívülről látható jelei is vannak, ha az óvó nénik felfigyeltek rá.. Holnap biztos nem jöhet óvodába, otthon tartják majd, nehogy mást gyereket is megfertőzzön a lámpalázával, és mindnek kihulljon a foga – ugyanis úgy érezte, a betegség és a mozgó fog közt valami összefüggés lehet. Így aztán sohasem fogja eljátszani a szarka szerepét a Három nyúl című mesében, gondolta elkeseredetten. Szemtől szemben azonban semmit nem mondtak nekik az óvó nénik a betegséggel kapcsolatban, csak biztatták, hogy legyen másnap bátor, mondja szépen hangosan a szöveget, hiszen tudja kívülről, nem kell félni.
Este Anya mesélt neki a ’Brumi mackóvárosban’ című könyvből. A kislány élvezettel hallgatta a mesét, csak egyszer sóhajtott fel, mikor eszébe jutott, hogy Brumi milyen szerencsés: a mackóknak biztosan soha nem kell fogorvoshoz menniük. Anya néha megkérdezte őt és testvérét: „Fent vagytok még?” – igen szólt kórusban a válasz. A kicsik ugyanis már csukott szemmel, de teljes átéléssel hallgatták a mesét. Nagyon szerették a meséket hallgatni, és arra elaludni este. A kislány lassan el is szenderedett és zavaros álma volt: egy szarkáról, nagy beszélő almákról, és egy fogorvosról, aki hatalmas szerszámokkal a kezében kergette őt az erdőben, hogy elkapja, mielőtt a kislány megfertőzi az összes vadállatot a lámpalázzal.
Másnap, miután elfogyasztotta a reggelit, és már a fogát sikálta, akkor jutott eszébe, hogy ma még egyáltalán nem fájt a foga. Biztosan már megerősödött és meggyógyult, és nem is fog kiesni – gondolta bizakodva, de nem merte próbára tenni, hogy vajon mozog-e még a fog.. Mindenesetre, igyekezett a fellépésre koncentrálni, magában ismételgette a szöveget, és nyugtatgatta magát, hogy akkor a lámpaláz is biztos lemegy, talán már reggelre is csak lámpa-hőemelkedése van, és végül minden jóra fordul majd. Az előadás jól sikerült, senki nem rontotta el a szöveget, és a műsor után süteményt is kaptak. A kislány megkönnyebbülten harapott a süteménybe, hisz úgy tűnt, tényleg minden helyrejött: a fog nem mozog, a lázáról senki nem tett említést és az előadás is jól sikerült. Ám az a harapás a linzerszeletbe felelőtlenül lelkes volt… Az éles fájdalom megint belehasított fogába és a kislány elszontyolodottan tette félre. „Hát sose lesz vége?!” – gondolta.. Gondterhelten figyelte a többi gyereket, akik felhőtlen jókedvvel eszegettek, nevetgéltek, megkönnyebbülten és büszkén beszélgettek az előadásról. Azt azonban nem sejtette, hogy a háttérben őt is csendbe figyelték: a két óvó néni próbált rájönni, mégis mi baja lehet a kislánynak, hiszen a műsor után is kedvetlen maradt. Végül arra jutottak, a „segítőszívecske” miatt szomorkodik. A segítőszívecske egy rózsaszín kartonból készült szív volt, piros selyemszalagra fűzve, amit néha odaadtak annak a gyereknek, aki a legtöbbet segített önként vagy az óvó néniknek, vagy más gyerekeknek. Ez a kislány is lelkiismeretes és segítőkész volt, de mivel voltak, akik nála is többet segítettek, ő eddig sosem került sorra, hogy megkapja a becses kitüntetést a nyakába. Az óvó nénik tehát arra jutottak, hogy másnap, vagy amikor legközelebb okot ad rá, átadják neki a jutalmat, hogy egy napig ő viselhesse büszkén a segítőszívecskét.
Még aznap este a kislány összeszedte minden bátorságát, és addig mozgatta, húzgálta, míg kijött a meggyöngült gyökerű fogacska. A helye picit vérzett, ám a kislány rendkívüli megkönnyebbültséget és felhőtlen boldogságot érzett. A fogat büszkén körbemutogatta a családnak, és eltette a kis lakattal zárható kincses dobozába. Másnap valahogy szebben sütött a nap, vidámabban csiripeltek a kismadarak az óvoda kertjében, és a bújócska meg a többi játék is újra magával sodorta.
Az óvoda folyosóján meglátta a guggoló Rékát, a pöttöm lányt a Maci csoportból, aki a kioldódott cipőfőzőjével bajlódott. A kislány látta, hogy elkél a segítség, - előző nap lehet, hogy észre se vette volna, annyira el volt foglalva saját kis gondjával…- és jókedvűen bekötötte a kis Réka cipőjét. Az óvó nénije pedig, aki a teremből látta a történteket, kapva kapott az alkalmon. Mikor a kislány csatlakozott csoportjához, az óvónéni ünnepélyesen odalépett és átnyújtotta neki a segítőszívecskét. A kicsi szíve nagyot dobbant, mert már régen áhítozott a jutalomra. Este büszkén mesélte el a történteket a vacsora-asztalnál ülve, és szülei megkönnyebbülve látták, hogy újra minden a legnagyobb rendben van. Csak egy dolgot nem mert nekik soha megemlíteni a kislány: az óvó nénik által emlegetett félelmetes betegségét: a lámpalázat..
Utolsó kommentek